szerettem a játszóteret,
építettem homokvárakat,
kezembe kutyapiszok nem akadt,
akkor még az ebek, hű barát lévén
házakat őríztek az udvar elején.
Most minden fertőző, pedig én
régen még tyúkkakit is ettem, a szomszéd ámult,
semmi bajom nem lett, csak anyám elájult.
Játszottunk háborút, homlokomon papír,
megbújtam bokor alatt, de hátsófelembe
törött üveg akadt..
Később sétáltam árnyas fák alatt,
tapostam levelek közt sörös dobozokat,
s mikor a ligetben gombázni akartam,
a semmi közepén ott termett
három zilált alak
s megfenyegettek, mondván
ez az ő területük, legjobb,
ha elhúzom a csíkot, mielőtt
elfogy legendás türelmük.
Szedtem is gyorsan lábaimat,
jobb, ha futok, mint
fekszem ott egy kupac alatt.
A város szélén, hol "nagy a
zsivaj, lárma"
szeméthalmok hevernek
békés nyugalomba.
A lomtalanítás nagy üzlet,
aki fogja, marja,
elözönli az utcákat
szemfülesek hada.
Az eredmény kész katasztrófa,
nagy szeméthegyből lett
szétszórva ezer aprók halma.
A sok szeméttől hogyan megyek haza?
Már az űrben is kering a szemét,
hová jutunk, mondd,-a föld nem elég?
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése