A vonat ablakából integetett,
fehér arcán titokzatos mosolya
-hópelyhek között égő piros rózsa-
a komor, füstös csarnok rózsaszín lett.
Nézte, s köddé vált a gyötrő távolság
-a varjú is fázva ült már az ágon,
égő gyertya pislákolt az asztalon-
egyedül fáj az ünnep, várakozás.
Kedves nélkül nincsenek álmok, tervek,
jégvirág szövi az ablaküveget,
álmosan nyugszik az ünnep ködágyán.
De most rohan elé szédült boldogan,
ó, nem lesz már otthonában hontalan,
kézenfogták egymást a fényes utcán.
/BI/
Kép: saját
