Tegnap gyönyörű napom volt! Keresztfiamék meghívtak egy bükki kirándulásra! Ó, a Bükk a szerelmem, minden évben első kirándulásunk a Bükkbe vezetett, míg a húgom élt. Aztán néhány év kimaradt, ezért is örültem most ennek az alkalomnak. Látni Lillafüredet, a Hámori- tavat, a pisztrángost, felmenni Bánkútra és onnan a magasból megcsodálni a lent elterülő gyönyörű vidéket. A Bükkben égigérő fák nőnek, vigyázzba állva, szálfaegyenesen őrzik a tájat.
Aztán, ahogy kaptattunk fölfelé a kanyargós, meredek úton, vegyes érzelmek kerítettek hatalmukba. Sírni lett volna kedvem.Sírni az örömtől, hogy ismét szívhatom a friss hegyi levegőt! És újra sírni-miért is? Elkeseredve láttam, hogy a meredek hegyoldalról szinte minden második-harmadik fa gyökerestől majdnem az útrahajol, az erdőben is kidőlt fák sora. Sose láttam még ilyennek a bükki erdőt! Mikor volt itt ekkora szélvihar? Vagy ez is a klíma-változásnak köszönhető? Ó, égigérő fák, ne hagyjatok cserben!
/BI/
