MINDENEKNEK ISTENE
Illessenek bár bántó, becsmérlő szavak,
nem rejtem véka alá nagy álmomat,
bárcsak lennék én mindeneknek Istene,
ki a hozzá fordulókon mindig segítene,
s reménye lennék az életfolyamban fuldoklóknak.
De ha Isten nem is lehetek, legyek akkor létra
s dobjanak engem egy mélységesen mély kútba,
kapaszkodója legyekba reménytelen, elveszett lelkeknek,
kiket az élet a kút aljára vetett,
s ne süllyedjenek tovább, általam jussanak magasba...
Ha én ezerszínű szivárvány lennék,
szineimből fejed fölé glóriát fonnék,
s a szikrázó sugarak átölelnének, mint a karod,
fényben fürödnénk s lebegnénk viruló tavaszon,
mint majd egyszer, az égi magason..
A VIHAR
Baljóslatú sötétség, -vihar készül,
égi magasságban felhőkatonák sorakoznak,
villám-petárdákkal, dörgő robajjal hadakoznak,
verítékcseppjeik esőként alázuhannak,
áldást vagy átkot szórva a drága földre.
Szelek tépik a fákat, bokrokat,
hatalmas hullámokban fodrozódik a tó vize,
játékként dobálják, törik a csónakokat,
tépik a tetőt, szélkorbáccsal üldözik a menekülőt.
Miért oly haragos? Hisz nem is gondolat..
Mert a gondolat lehet ily viharos,
az emberi lélek zavaros útvesztőiben,
mikor a gonoszság, értetlenség összezúzza az álmokat,
s tépi, cibálja a bensőt, mint vihar a fákat,
s az esőcseppek keserű könnyként végigszántják az ajkat.
A TŰZ
Szikra lobban, lángok nyaldossák a falakat,
izó parázs, füst űzi erdőkben a vadakat,
s mint az égő, száguldó csóva, robban,
öl, pusztít, de teremt a kohóban,
virág a vázában s a freskóban,-tűzvirág.
Tűz a költő szemében, vibrál, lobog,
lelket éget, melyet szavakkal olt,
s miközben szép, új világról álmodik,
lángoló szive vörös vére
pirosra festi a fehér papirlapot...
Tűz a zongorista kezében, amint játszik,
s virtuózan üti a billentyűket,
izzik a hegedű húrjain a vonó,
jajonva sír, vagy lágyan simogató,
s a hamvadó parázs lasan kialszik.
B Ilona tóthné
Kép: Net
