Ismeritek a Száz év magányt? Igen, ő írta, Gabriel Grazia Marquez ..
Én ez idézet szerint próbálok élni, több-kevesebb sikerrel, de lehetőleg mindig őszintén. Mert az út utolsó szakaszában koptatva a köveket már megengedhetem magamnak. Legyünk őszinték, az első szakasz általában a repdeső, boldog fiatalságé, a középső szakasz a boldogulni akarásé, a munkáé, a családé, tele kompromisszumokkal..
Tehát nekem már nincs mitől tartanom, a terveim napokra vannak beosztva és örülök, ha egyre fogyatkozó erőmmel ezeket megtudom valósítani. Semmi keserűség, szomorúság nincs bennem e miatt, hiszen ez az élet rendje, örülök, hogy eljutottam idáig.
Mindezt csak ez az idézet hozta ki belőlem, nem is tudom, miért írtam le.
A napi beszámolómat azzal kezdeném, hogy a délelőttöm főzögetéssel telt el, holnapra is, mert reggel kimegyek az itteni vásárra, így holnap a főzés miatt nem kell kapkodnom. Az ebéd: sajtgombócleves és eperpudinggal töltött palacsinta.Eddig még egyiket sem csináltam, a leves rajta van az oldalamon, ajánlom mindenkinek, finom.A palacsinta is jó lett, be is burkoltam egy párat,de aztán rugdosott a lelkiismeret, ezért gyorsan nekiestem a fűvágásnak, hogy némileg ledolgozzam. Mert ugye, a kalóriák nagyon ragaszkodóak, különösen ott szeretnek megkapaszkodni, ahol a legkevésbé kellene...
De csak félig sikerült teljesítenem, az erő, az erő hiánya-mint említettem-az én szakaszom legfőbb jellemzője. De nem baj, talán holnap délután folytathatom...:-)
Kép: net
