AZ OPERÁCIÓ

Megadott szavak:alagút,gyáva, ismeretlen, felébredtem


Már gyermekkoromtól az orvosi pálya volt a célkitűzésem, a szüleim is erre felé terelgettek, sőt felvételiztem is az Orvosi Egyetemre.De a felvételit követően egy közúti baleset szemtanuja voltam, ahol a rengeteg vér láttán elájultam, pedig nem vagyok gyáva. Igy kerültem a Műszaki Egyetemre, mint bánya geológus hallgató.
Éltem az egyetemisták gondtalan életét, nappal előadások, zárthelyik, vizsgák,este műszaki rajzok, tanulás, néha egy-egy buli.
Egyszer, késő este hazafelé tartottam és amikor leszálltam a buszról, irtózatos fájdalom töltött el, nem bírtam kiegyenesedni, görcsbe rándult az oldalam, hétrétgönyedve vánszorogtam, azt hittem, az utcán fogok meghalni, mikor szembejött velem az egyik tankörtársam és már messziről nevetett.-Látom, hogy geológus vagy, mert még este is a  köveket tanulmányozod-mondta, végül rájött, hogy itt komoly dologról van szó és hazakísért. 
A mentő azonnal bevitt a kórházba, jobban mondva a folyosóra, mert rengeteg volt a beteg.De nekem ez is fény volt az alagút végén. Ott kaptam injekciót, majd másnap megoperáltak.Megjegyzem, teljesen váratlanul ért ez a rosszullét, mert soha semmi bajom  nem volt, teljesen ismeretlen volt számora ez a fájdalom.
Mint kiderült, velem született burok, vagy zsákvesém volt, ami méreganyagot termelt. Az egész operációból csak arra emlékszem, hogy a nem operált oldalamat nyomta az asztal, amire fektettek, olyan volt, mintha valami csuklópánt lett volna a medencém alatt, többször tiltakoztam is.
Másnap, mikor felébredtem  a négyórás műtét után, éppen vizit volt, a főorvos és az osztályosorvos majdhogynem nevetve nézegettek és derűjüket magyarázva a főorvos megszólalt:
-Maga egy csoda, én még soha nem operáltam olyan beteget, aki négy órán keresztül káromkodott volna!
Nagyon szégyelltem magam, mert soha nem voltam bőbeszédű, csúnyákat meg még véletlenül sem mondtam egész életemben..
De hát ha az ember nincs eszénél, bármi megtörténhet.
Az, hogy most ezt a történetet leírtam, vezeklés a tudatalatti "bűnömért".

B Ilona Tóthné

A BARACKLEKVÁR

/ Egymondatos /
" Elrontotta,de nem meri megmondani az anyósának"

Óh, a drága anyósom..A Mama, mert mi így hívtuk a családban.
Én nagyon szerettem az anyósom, idős volt már, jóval túl a nyolcvanon, csendes, halk szavú nő volt és soha nem bántott senkit.Kijutott neki az életből, a férje az első világháborúban meghalt és ő ott maradt öt gyerekkel. Sok lemondással, nehézséggel, de embert nevelt gyerekeiből, akikből becsületes bányászok lettek, egyik fiúból természet tudós, a férjemből agrármérnök.

A Mama a nyarakat jórészt nálunk töltötte, egyébként a lányánál lakott, de mikor a fiamnak jött a nyári szünidő,-hogy ne legyen "kulcsos gyerek", a Mama mindig örömmel utazott le hozzánk, neki is ez egy kis kikapcsolódás volt a monotonságból. Nagyon jó volt így, mert engem és a férjemet is gyakran vidékre szólított a munkánk és sokszor csak este keveredtünk haza.
Szegény Mama mindig tett-vett, szeretett főzni, bár mindent másként csinált, mint én. Volt úgy, hogy napokat töltöttünk a hegyen, mert a Mama kertészkedni is szeretett.

Egyszer,-éppen beérett a sárgabarack,-gondoltam, teszek el belőle dzsemet, olyan jó darabosat, mert nagyon szerettük. Siettem haza a munkából, hogy estig elkészítsem. Mikor kiértem a hegyre, a férjem örömmel újságolta, hogy a Mama megcsinálta a baracklekvárt! Szegénykém szőröstül-bőröstül ledarálta a gyönyörű barackokat, majd megfőzte. Engem ez bizony kikészített, én az anyámtól tanultak szerint előbb forró vízbe dobtam, mert a héja ezáltal szépen lejött, majd megfőztem, mint említettem, kicsit darabosra. Elrontotta-gondoltam, de nem  mertem megmondani az anyósomnak.De soha nem bántam meg, hogy akkor nem szóltam, mert tudtam, hogy csak segíteni akart és a munkájába a szeretetét tette bele. Mert engem nagyon szeretett a Mama, ha soha nem is mondta.
Mikor például hozzánk utazott, mindig az volt az első, hogy megkért, menjek el vele az áruházba és vegyek neki otthonkát, meg ami kell. Ez mindig az én reszortom volt és bevallom, jól is esett, mert éreztem azt a bizalmat, ami felém áradt.
Hirtelen eszembe jutott egy másik eset is. Emlékszem, a férjem már nagybeteg volt, túl talán a tizedik ér műtéten is, de amíg menni tudott, "túrta a földet" és minden szabad percét a hegyen töltötte. A Mamával ültetgettek, paprikákat, kígyóuborkákat neveltek a sátorban. Azért a Mama is elfáradt néha.
a férjem éppen lent volt a szántó-részen, amikor a Mama kiáltozását meghallotta fentről: Elemér, Elemér!
A férjem nagyon megijedt és nagy nehezen a fájó lábaival felvánszorgott..
-Mi a baj, Mama?
-Kicsit lefeküdnék, fiam..
-Hát feküdjön le!-mondta a férjem, érezhető bosszúsággal.
Ilyen volt az én anyósom!

B Ilona Tóthné
Kép:Net

Gyermekkorom

/Szabálytalan vers/
én
gyermekként
nagyon boldog voltam
a lét még csak pislákolt bennem
mikor a sötét, hideg óvóhelyen
mint Juliska Jancsi kezét, apámét el nem
engedtem
aztán, mikor kezdődött az iskola, örömmel
mentem
nem mindennap, mert hárman jártunk egy cipőben.
Mégis, milyen boldogok voltak ezek az évek!
Számitógép a tiz ujjunk volt
ha rossz voltam, a tanitónéni megkorholt
szünetben fejen álltunk a lábazaton, télen
korcsolyáztunk az udvaron
de mentünk kirándulni sokat, lestük az erdei vadakat
a felvonulásokon cipeltük a plakátokat
lobogtattuk a csokrokat
ujjongtunk éltettük "apánkat", kinek képe boritotta a falakat
onnan tekintett ránk féltőn és kopasz feje ragyogott éltetőn.
De mindig volt kenyér az asztalon
apám, anyám munkába ment minden hajnalon
míg engedték a "nagyok"
de nem éheztünk, kaptunk Amerikából csomagot
benne rengeteg pudingot és
ejtőernyőselymet
anyám tündéri ujjai
gyönyörű blúzt varrtak belőle
én lettem az osztály szépe
hogy villogtam benne!
Olyan szép volt minden, nyáron a strandon
télen a fűtött szobában hallgattuk a rádiót
apám hegedült, lassan mindenki elszenderült,.
az évzáró ünnepélyen
matrózruhám lobogott a szélben
vigyázban és könnyes szemmel énekeltük a
HIMNUSZ-t
olyan boldog voltam és feledtem a
minuszt
én..
B Ilona Tóthné
Kép: Net

GÖMBSZIKLA

Sokat megélt ember olyan,mint a gömbszikla,
melyet a tenger hullámai nyaldostak össze-vissza,
aztán,-ha már nincs rajta kiszögelő darab,
a hullámok kidobják, s a parti homokba ragad,
ott enyészik magányosan néhány sziklával,
a természet mély ráncait még fedi zöld smink-mohával..
De a támadó Nap, dúlt szelek tépik testét,
s az idő ágyútüzében ezer kaviccsá hullik szét.
Mint az embert, kit az élet sodor ide-oda,
úgy viszi a dagály a kavicsot, s  tenger aljára dobja..

Valamikor szikla voltam-suttogta búsan,
miközben ott feküdt homok ágyában elhagyottan..