Hangtalan sírás

Sírtál már csendben, magadba borulva? Kint nesztelen a táj, s tán' Isten sem tudja mi az, ami fáj?- csak ülsz a padon, a vállad rázkódik az estébe nyuló alkonyon... Könnyeid ráncok árkán folynak arcodon. Miért sírsz? Talán az élet-kaspót egy vihar eltörte és a darabok lelked szőnyegén hevernek. De hiszen összerakhatod! Bár maradt néhány rés, mert egy-két darabra a sors rálépett és porrá lett. Olyan kúsza ez az élet, csak sírsz, úszva a mély folyóban fent és lent, de vegyél mély lélegzetet és kijutsz a partra, mint most itt a padon sírva, letörlöd a könnyeidet s már mosolyogsz, kérdezed magadtól csodálkozva: -most miért sírtam? /BI/ Kép: net