Túl egy nagy csalódáson,
mikor még sikoltott bennem a vágy,
gömbbé kuporogtam, mint egy sünmalac,
a tüskék belülről szúrtak, őrölt a dac.
Csendembe burkolóztam, nem érdekelt semmi,
a külvilág is megszűnt számomra létezni.
Csak felejtsek, felejtsek végre már!
A szerelemben e fájó seb volt egy határ.
Aztán egy verőfényes őszi napon,
mikor a must pezsegve forrt, a pillantásom
Rád vetült, Te ott álltál délcegen s kék szemed
ragyogott, amint a poharat forgattad kezedben
a fényben, s a megtört sugarak ott vibráltak szemedben,
mosolyogva rám néztél,-e pillanatban újraszülettem,
igen, akkor kezdődött az életem s a szerelem,
tudtam, éreztem,
hiszen nőnek teremtett az Isten.
Mindketten megéltük már a nagy tüzet,
szerelem lángnyelvei nyaldosták testünket,
csalódások csápjai körbefonták lelkünket.
De ez most más volt, tudtuk e szerelem egy életre szól
a hamvadó parázs szikrát kapott, újra lángol,
nem volt zajos, dübörgő, mint hirtelen jött vihar,
villám cikázás, amint az öreg tölgybe belemar.
Voltak magasságok, mélységek és bódító meleg,
fény és árnyék, de mindig bizalom, szeretet.
Nem is tudom, hogyan éltem túl,
mikor láttam, szikár testedben fájdalom dúl.
Magaddal vitted darabokra hullt életem és szívem,
s két szikla közt kifeszített kötélen lebeg a szerelem
B Ilona Tóthné
