A KÍGYÓUBORKA

Ötszavas játék: horoszkóp,seprő,takaró,papucs,jégeső

Gondolkodtam, hogy leírjam-e ezt az apró kis történetet, mert szomorú és a húsvéti ünnepek közeledtével inkább valami vidámságra lenne szükség. De a megadott szavakat látva nekem rögtön ez a kép ugrott be, így mégis úgy döntöttem, megosztom veletek.

Volt nekünk egy "hegyi" telkünk. Zalában úgy mondják ezeket a telkeket, hogy "hegy". Ha azt mondtuk, megyünk a hegyre, akkor már mindenki tudta, hova tartunk...
A mi hegyünk úgy nézett ki, hogy fent volt az épület, mögötte a meredek részen a szőlő, az épület előtt ki gyümölcsös és alatta a szántó. A férjem,-szakmájából is adódóan imádta ezt a területet, szinte minden szabadidejét itt töltötte, én is munka után vágtattam ki a hegyre, ültettem, túrtam a földet, kapáltam, rendet tartottam a ház körül.Hétvégeken jöttek a családtagok, vendégek, szóval nagyon jól éreztük itt magunkat, bár rengeteget dolgoztunk,-mindezt munka mellett.
A férjem nagy kísérletező típus volt, elsőként próbált ki minden újdonságot, oltott, keresztezett, nem vetette meg a kétkezi munkát.
Emlékszem, abban az időben jelent meg a kígyóuborka a piacon, javarészt külföldről hozták.Akkor még minden magért külön fizetni kellett. Mi rögtön elhatároztuk, hogy kipróbáljuk a kígyóuborka termesztését. Nem tagadom, kicsit babonás vagyok, átnéztem a horoszkópomat, mivel bő termést ígért, megnyugodtam.
Felhúztunk egy nagy fóliasátrat és annak rendje-módja szerint elültettük a magokat, megcsináltuk a támrendszert, ahová majd szépen felfutnak.
Mindez március elején történt és csodálatos volt, amikor a magok kikeltek és napról-napra, mint a gyerekek fejlődtek, gyönyörködtünk, amikor virágba borultak és megjelentek az első kis uborkák.Maga volt a gyönyörűség, nekem képzeletben már megjelent a húsvéti asztal, a tálcákon ott virítottak a formázott uborkák.
A férjem minden délután kiment, ellenőrizte a hőmérsékletet, locsolt és szemével simogatta az akkor már tíz centisre nyurgult uborkákat.
Aztán egy nap arra ébredtünk társasházi lakásunkban, hogy valami cefetül veri az ablakokat, dörög, villámlik.Szinte reszkettem a takaró alatt, később papucsban kicsoszogtam a ház elé, fehér volt minden, hatalmas jégeső esett,,a diónyi nagyságú jég darabok befedték a ház előtti területet.
Mikor kicsit lecsendesült, kiloholtunk a hegyre. Szörnyű volt, amit láttunk. A fólia széttépve, a csodás uborka ültetvényünk összetörve, cafatokban lógott a kifeszített futtatón.
A férjem megállt a sátor előtt és szemeiből ömlöttek a könnyek. Én még soha nem láttam férfit sírni, nagyon megrendültem, borzasztó érzés volt, amint ott állt előttem ez a magas, szikár férfi és rázkódik a válla.

Elkeseredésemben ott kotorásztam mellette és a seprővel a jég darabokat hessegettem, ami teljesen értelmetlen volt, de talán magam sem tudtam, mit csinálok..

Ilona B.T.

Két vers a Tanya-könyvbe( ha megfelel )

AZ ÉJ CSÖNDJÉBEN

Mondd, miért van az, mikor a bíbor
alkony leszáll, s a Hold, mint strázsa őrt áll,
Ölelve a semmit, megremeg a váll,
illatot sír az orgonabokor?

Az éj csöndjében alszik a madárdal,
mint kígyó méreg jár át a fájdalom,
ellensége vagyok magamnak, tudom,
még mindig gondolok rád forró vággyal..

Belémhasít a kínzó döbbenet,
az idő nem tép szét emlékeket,
úgy körülfon, mint csuklót a karkötő.

Nem vágyom már új alkonyra, éjre,
csak árvalányhajjal teli mezőre,
ahol a nap mögé bújik a felhő..



FOLYAMAT
/Arany -és ezüstkor/

Kamaszkorom elején, mikor még
nem eszméltem, körülvett tengermély
ezüst színű titok, fátyol lebegés.
Dacos, konok, szertelen természetem
legyőzte a bizonytalanságot és elhitette  velem
álmaim labirintusában már mindent tudok a világról.
Semmit nem vettem komolyan, hanem csak úgy, fél vállról...
Aztán egy ismeretlen érzés bizsergett bennem,
Ámor nyila átlőtte szívem...
Pókhálóként körülfont az első szerelem.
Estek csöndjében fülemben búgott a "Szerelmi álmok",
s az éjszaka ködében is ott lebegtek a dallamok.

Mikor "felnőttem" s a magam ura lettem,
egy olyan helyről álmodoztam, ahol
senki nem parancsol nekem, s bár
az élet csűrt,-csavart, a konokságom megmaradt.
Álmodtam egy olyan társról, családról,
ahol a hétköznapok nem állnak csak gondokból.
Meg is tettem mindent, amit lehetett,
s családunkat összetartotta a szeretet.
Megtanultam, mi a harc és alkalmazkodás,
a hűség és türelem, s olykor a bánkódás.
Nem kergettem nagy álmokat, csak reméltem,
így lesz ez majd, végig az életben.

Tévedtem. Minden összekuszálódott bennem,
merő kín, fájdalom,- mert én vagyok,
s a másik felem-még deres sem lett fejem-halott.
Most, amikor a fehér hó már rátelepedett fejemre,
s elérkeztem békés nyugdíjas koromhoz
gyakran álmodom arról, ő én vagyok,
s hogyan vátoztathattam volna meg a sorsot...
Férfiként sem találom nyugalmam,
véreimért  az aggódás és féltés bennem van,
mert valahogy rossz felé megy a világ,
kúszik bennem a  beletörődő magányosság,
homokba tett lépteimet elnyeli a pusztaság...







Köszönettel: B Ilona Tóthné

Edit levele

Rövid levél B. Tóth Ilonának

 Ilona én szeretem a kerted, A fát, amit kezeddel metszel, A tolladat, telis-tele verssel, És örök bizodalmadat, Ami nélkül elveszhet egy ember. Tudom, hogy ismered a magányt, Láttál már hernyót az almafán, A béke csöndje néha látogat, Szeretem, hogy bölcs minden szavad. Én is látom kedves madaraidat, Itt röpködnek a fák alatt. Ha eljön egy-egy üres este, Riasztó rémeket a falra festve Megcsöndesülök. Rágondolok minapi versedre, Megcsendülnek a szavak, Az élet nem vidám színdarab. Kitessékelem az elégedetlenséget, Ha becsönget néhány apró öröm, Nem dobom át a küszöbön, Ahogy tőled tanultam, köszönöm.

Ilona levele Editnek

Ilona levele Editnek:
Kedves Edit!
Nagy örömmel vettem kézbe nekem írt leveled,
s míg a válaszon merengek, azon tűnődöm,
hogyan lehetséges az, hogy soha nem láttalak,
mégis számtalan gondolat s a szavak
egy úton haladnak, olykor találkoznak...
Pedig nem vagyok nagy lélekbúvár, az a kis tapasztalat,
mit magammal cipelek, a korral rám ragadt.
Életemet a számok világában éltem,
vonalakat huzogattam és szögeket mértem,
terheléseket számítottam, hogy a falak ösze ne dőljejenek,
hogy stabilan álljon az épület, mint versekben a rímek,
ki gondolta azt, hogy valaha kicsit még ehhez is értek?
Kulcsszavak: a természet és a szeretet...
Ma már csendes magányban élek, a sors ezt szánta nékem,
könyvjelző nélkül is itt nyilik ki életkönyvem.
Nem berzenkedem,mert a csendembe fojtom a szót
amikor hozzám szól, mert azt én értem,
rajta van kertemben az őszi fáról lehulló sárga levélen...
Igen, szeretem a természetet, részeként kertemet,
s mint Te is-az állatokat, a kutyámat,
aki öregen is örök gyermek...
De nem terhellek soraimmal tovább,
ünnep van ma, idézzük a márciusi ifjak korát,
s a fádalom a sok fiatal életért,
kik vérüket és életükért adták a hazáért.
Miért? Nem csak érezni, gondolkodni kéne már..
Buzdítalak,-bár Téged nem kell,-írj még sokat,
szeretem a verseidben kifejezett gondolataidat,
bár néha szavad keserű, de igazat nem ferdít,,
én tudom, nagy a Te lelked, Edit!

Ölellek szeretettel:
Ilona

LEVÉL/ Episztola/ Turza Sándorhoz és válasz

Turza Sándornak

 Drága Barátom!

Tudom, Te nem lepődsz meg a megszólításon,
hiszen ismersz, szavaimat mindig szívemből írom,
oly kevés az őszínte szó manapság,
nálam a Biblia szava a barátság..
Akik közel állnak hozzám, mind gyerekkori haverok,
még együtt koptattuk valamikor az iskolapadot,
s ahogy telt-múlt az idő, mint folyóban a kavicsok,
sodródtunk határon innen és túl, keresve a holnapot.
A hajunk már megőszült, barátaim köre beszűkült,
sokunkat szétzilált az élet és én már úgy éreztem,
nincs helye újaknak összezsugorodott szívemben.
Aztán 4-5 éve kitágult előttem a technikai világ,
hirtelen sok lett az ismerős és barát,
de az Isten megáldott jó emberismerettel,
szavak és képek mögé látva éreztem,
kinek a szavait hihetem..
Mindezt csak bevezetőnek szántam, hogy megmagyarázzam,
Sándor barátom, mit Te is tudsz,-néha ördög van a bárányban...
Téged már a Tanya felé vezető úton megismertelek,
olvastam őszinte lélekkel írt gyerekkori gyötrelmeidet,
elgondolkodtam azon, miért van az,
hogy akivel oly mostohán bánik a sors,
nem prüszköl, szemet nem váj, mint teszi azt a bors,
míg a másik, akit tenyerén hordoz az élet,
nem ismeri sem a becsületet, sem a tisztességet...
Te egy rendkívüli ember vagy, barátom,
-csak úgy magunk között mondom-belátom,
de a mély érzéseket az ember nem kiabálja ki,
a lélekbe ivódott, még akkor is, ha baráti...
Hogy vagy mindig? ( Nálunk így kérdezik) Vannak-e terveid?
Tudod, mikor személyesen is találkoztunk, emlékszel még?
Közös csporttársunk, jóbarátunk( remélem, írhatom így )
költői bemutatkozásán, ott Nyékládházán,
hát az a nap ünnepnap lett számomra,
azt hiszem, akkor jöttem rá a nagy igazságra,
hogy a hétköznapoknak is vannak ragyogó fényei,
nem kell hozzá más,  mint egy kedves költőnő versei,
egy fészeg, halkszavú, magában is vívódó nő érintése,
és egy lángolószemű, biztató ember derüje, tekintete.
Mint említettem, ünneppé tette e délután a napomat,
de elárulom, ugyanakkor nem feledtem szorongásomat,
szomorú is voltam,-nem tagadhatom le magamat.
Nagy úr az idő, mely visszafelé nem halad,
s ahogy törtet, húzza maga után a testi-lelki bajokat.
Bár a sorsunkat nem látjuk előre, nem hiszem,
hogy lesz még alkalmam látni Benneteket,
de így is hálás vagyok a sorsnak,
hogy teljesítette kérésemet..
Sok szépet és jót kívánok Neked még az életben,
alkoss és küzdj, legyen benned békés derű,
s ne sokat töpreng azon, hogy az élet olykor keserű...

Szeretettel, barárnőd,
Ilona



Turza Sándor:

Levél Ilonához
Gondolat-fordultával,
mivel nem vagyok jóba’ az idő postásával,
a szél szájára sem bízhatom a szívednek szánt rímeket…
írok hát, míg az idő köröttünk remeg…
Sok-sok éve annak, mikor először olvastam tőled,
mikor megnevettettél,
s mire nagyon büszke vagyok … talán meg is szerettél.
Az út, amit a sorsunk keze egyenletrendre szabott,
elhozott hozzám, s nekem megmutatott.
Ne mondd Ilonám, hogy soha,
mert a nyári felhőknek elvész a mosolya,
azt se mondd, hogy talán, mondd hogy akarom,
ez a szó egy életre szóló vagyon,
ez segít egymáshoz szóló barátokon.
Szép volt az a nap, daloltak a versek,
s még szebb volt, hogy láthattalak.
Hogy nem láttuk még egymást?
De tudtam, hogy ott vagy. Autódban ültél.
Más nem tudta volna, hogy Te vagy.
Én tudtam, s az érzés nem hagyta mozdulni lábamat,
jó volt végre megölelni barátomat.
Tudom, jól tudom, hogy nem vagy kishitű,
s értem azt, hogy egészséged nem ad vigalomra okot,
de látsz még, vagy láthatlak!
Vagy megtiltja a sietős idő?
Az a barátod vagyok, aki felhő, aki arcod mosdató eső,
nap fénye, mi megcsillan a lábad előtt heverő köveken.
Ne csodálkozz rajtam barátom,
mikor jajongnom kellett volna, akkor sem tettem,
a bánatot temetni igyekeztem.
Leveled vége szomorúan hangzik, talán mást ijesztene.
Én nem szoktam, én reménykedek,
és kinek nincs, annak azt adok.
Asztag-érzéseket hányok halomba,
a szeretet búzaszemét hordom a malomba,
cipót abból sütök neked.
Mikor kezedbe veszed azt a kenyeret,
látni fogod, belőle lelkem rád nevet.
Érintem arcodat, hogy érezd, tiéd a pillanat.
Szeretettel, barátod,
Sándor