2015. július 23., csütörtök

A nagy szerelmek idején

/ Lentinó-szonett /

A nagy szerelmek idején
villogott felettünk az utcalámpa,
imbolygó fényében remegett térdem,
mint mögöttünk a kerítés rácsa.

Összekötött minket a szenvedély,
a titkolt csókok heves játéka,
eső nyaldosta hajamról a fény
a cseppeknek utat vágott arcodra...

Régen volt , elmúltak a nagy szerelmek,
az ódon kerítés is leomlott már,
téglái, mint vágyaink, összetörtek.

Az idő heves zivataraiban
elmosódtak a szép emlék-képek

nem gyullad fény az utcalámpában...

B Ilona Tótné
Kép: Net

2015. július 22., szerda

Csak egy kérdés

A reggeli harmatos kiszáradt füvet
tűnődő tétova léptem préseli.
Mit hoz a mai nap, csak a renyhe meleget?
A hőség testemből kicsalja
az izzadságcseppeket...
De majd ha jön az este
enyhül talán
s előbújik agyamból egy gondolatfoszlány:
a sokmillióéves földi asztalon
terítve volt minden szépség gazdagon,
buja erdők, virágos rétek, fehér telek,
s nyaranta túrázni mentek az emberek...
Most, e perzselő hőségtől mindenki
bujik, ahova lehet,
árnyékos helyeken
hűsitik a forró testet


Változik a Föld,-magamban mélán kérdem,
e sokk-hatást miért pont nekem kell
megérnem?

B Ilona Tóthné
Kép: Net

2015. július 21., kedd

A POFON

Vannak emlékek, amelyek soha nem halványulnak el, végig kísérik az életünket, gondolkodóba ejtenek, marnak, belénk ivódnak.

Másodikos, vagy harmadikos lehettem, mikor az osztályban a padok között sétálva a tanítónő elment mellettem és hirtelen lekent egy nagy pofont. Csak néztem, értetlenül, mert nem tudtam, miért kaptam. Ez volt életem első és utolsó pofonja. Később is sokszor eszembe jutott, ha valami igazságtalánság ért,-sőt magamban még szállóigét is csináltam belőle, mert ilyenkor azt mondogattam, no ez volt J-né pofonja,-mert ennek a pofonnak nem volt előzménye, talán keze ügyébe kerültem a tanítónőnek és rajtam vezette le a feszültségét. Akkoriban a körmös is "divat" volt, így különösebben az osztályban senkit nem botránkoztatott meg az én pofonom.
Persze otthon nem mertem elmondani, ismerve apám igazságérzetét, tudom, nem hagyta volna annyiban és az 5o-es években ez a tanítónő, de apám állásába is kerülhetett volna.

Óh, nem voltunk mi szent gyerekek, a három eleven, csintalan testvér sok borsot tört anyánk orra alá. De bármilyen fáradt is volt, soha nem törölt bennünket képen, ha már nagyon rosszak voltunk, a fenekünkre legyintett és olyankor lecsendesedtünk. Mint gyerekek is tisztában voltunk vele, hogy a legyintés jogos volt, ami nem kétséges, jobban fájt anyánknak, mint nekünk. Hamar elfelejtettük ezeket a fenyítéseket és kezdtük előről a rakoncátlankodást.
De a tanítónő pofonját egész életemben hurcoltam magamban, jó lett volna elfelejteni, kitörölni a memóriámból, semmivé varázsolni. Mégis, még mindig fáj, ha rágondolok...

Mindez onnan jutott ismét eszembe, hogy a barátnőm,-aki szintén nyugdíjas, kiváló pedagógus volt- írta, hogy a volt osztályának most lesz az 50 éves találkozója, nagyon készült rá, izgult, hogy a "gyerekeket" ennyi év után felismeri-e, hiszen annyira szerette őket, sok emléke kötődik hozzájuk és volt tanítványai is nagyon szerették őt.
A találkozó nagyon jól sikerült, nemhogy megismerte tanítványait, de mindegyikőjük felidézett egy-egy hozzájuk kapcsolódó történetet, mosolyogtak, nevettek, hálásak voltak a jótanácsokért, amit az életbe induláshoz tőle kaptak.Innen az ő szavaival folytatnám a történetet, remélem, nem haragszik meg érte.

"Soha nem tudhatja egy tanár, mikor, melyik gyerekben milyen nyomot hagy,
mire emlékszik  még 50 év után is.
Gyalog mentem, és indultam haza a virágaimat cipelve,  amikor elhúzott mellettem egy kocsi.
Megállt, visszatolatott, hazahozott.  P. Gy. és V. É. ültek benne.

 Már többször gondoltam rá,  hogy Gy.-től egyszer bocsánatot kérek,
hiszen  az egyik osztálytársuknál évente találkozunk, néha a könyvtárban és az utcán is,de
valahogy nem volt rá alkalmam.
Így kezdtem: Gy. emlékszel?-  én egyszer pofonvágtalak, talán éppen
50 évvel ezelőtt, amiért most elnézésedet kérem. " Igen emlékszem,
válaszolta,   de megérdemeltem ".
 Miskolctapolcán  voltam velük osztálykiránduláson, kb . 35 gyerekkel  fiukkal, lányokkal
egyedül, egy hétig. Elmondtam nekik, mi a veszélyes a barlangban, a
vízesésnél,  nem mászunk a diósgyőri várban a falakra mert leomolhatnak,
stb. Ez meg egy  letört faágon Lillafüreden átmászott a vízesés fölött.
Amikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam, egy szó nem jött ki a
számon, csak bámultam a gyerekekkel együtt. Lezuhanhatott volna. Amikor
lejött, szó nélkül pofonvágtam.

 Ahogy  rám nézett akkor, a könnybe lábadt  ártatlan szemeivel, azt  soha nem felejtettem el.
 Most,  amikor a kapum elé értünk, mindketten kiszálltak a kocsiból,   átöleltek,
megpusziltak, úgy búcsúztak el.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy bocsánatot kértem..."

Azt gondolom, történetemen nincs mit magyaráznom. Mindenki vonja le a számára megfelelő tanulságot.. 

Ilona B.T.

2015. július 20., hétfő

AZ ÉN CSENDEM

Csitt! -Nem hallod a csendet?
Itt lebeg köröttem szétfolyó magányom hajója,
szótlanul libeg, mert megrekedt
a lélek-berekben...
Csendem bennem cseng csendesen,
s hajnalonta, mikor a zajos éji álom
démonjai elsuhantak és felébredek,
örülök, mert érzem,
újra élek.
De a csend nem mindig hallgatag,
néha üvöltve támad s feszítí
belülről az ereket.
Türelem!-csittitgatom, más
ne hallja meg,
óvom, mert legyen nesztelen vagy
feszült,
az én csendem,-a sorsom nekem
hegedült...

B Ilona Tóthné

2015. július 19., vasárnap

A CSEND VIRÁGA

/Játék-Szókincstanya/

Magába fúló rezzenéstelen pillanat,
hőségburkot feszít a méla, álmos ábránd,
az ablakrésnyi fény meghúzódik szobám sarkán,
bárcsak megtörné valami a csend-hatalmat!

Hőség burkot feszít a méla, álmos ábránd,
a gyöngyvirág harangjai kezedből kihulltak,
s mint elszakadó nyaklánc gyöngyei, halkan koppantak
a lombos fák takarta liget árnyékos padján.

Az ablakrésnyi fény meghúzódik szobám sarkán,
s visszatükröződik kopott fénnyel szívem falára,
virágot fakaszt, s csend telepszik lángoló szírmára,
lassan elhamvad, csak a sós könny táplálja.

Bárcsak megtörné valami a a csend-hatalmat

óh, nem a külvilág harsány zaja, mely elnyomná hangodat,
vágyom elrebbenő érintésed s csendtörő zengő hangodat,
itt lennél velem, nem a kőszoborra futó borostyán alatt...

B Ilona Tóthné
Kép: Net


Hozzászólások
További 18 hozzászólás