Verseim-kötetbe, 11-20

11.

Én még tudok örülni

Én még tudok örülni minden jónak,
Termőföld szagának és langy esőnek,
Újraéledő virágzó mezőnek,
A fáknak, ha tavasszal virágoznak.

Örülök a napnak, amely rám ragyog,
Az esti alkonyatnak és felhőknek,
Az éji álmoknak,mikor eljőnek,
Mindennek,mit a természettől kapok.

Bár az élet olykor nagyon nehéz,
Keservből és búból kijut nem kevés,
Örülök és a pillanatnak élek.

Ha majd eltávozom e kies földről,
Boldogan lenézek odaföntről,
Mert tudom,hogy egyszer még visszatérek.

12.

Egy nap

hideget prüszkölt a reggel,
amikor fázósan felébredtem,
s a neszre öreg kutyám lihegve
szaladt hozzám, sántított,
talán az égi berekben
szarvast üldözött veszetten...
a hajnal percei elperegtek,
mint kezemből a tóparti homokszemek,
fenyő alatt feketerigó kapirgált étket,
taposom az éjjel lehullt hópelyheket,
faodujába bújt egy riadt evet...
s ím, a tél lehúzza a ködfátylat,
az alkonyi tűz már a fákon árad,
oly gyorsan elsuhant a nappal,
beszökött az este, csillagokkal,
kutyám élesen a Holdra vonyít,
eltelt az életemből egy nap megint...

13.

HA ELVESZTLEK

Hogyha elvesztlek, no mondd,
árnyékom nélkül hogyan élhetek,
mely sötét foltként ott lebeg
egybefonódva, símogatva a betont?
 
Hogyha elvesztlek, ki fogja a forró nyárban
hideg vízzel fröcskölni a vágyam,
s mikor a fagyos tél bekúszik a szobába,
egymagamban hogyan szítok tüzet a kályhába?
 
"Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?"
 
Hogyan telepszik rád az orgonaillat,
ha nem vagy mellettem, mikor ülök a fa alatt,
ki mondja meg, fel mit vegyek,
s látni elismeréssel csillogó szemed?

Hogyha elvesztlek, tovább gyötör életem,
de miért?-mondd, ha hiányzik másik felem...

/ Az idézet Rainer Maria Rilke: Altató c. verséből való/

14.

Nem akarok már

Nem akarok már nagy dolgokat tenni.
Miért, kinek? Elég csak lenni, élvezni
a szürke napok adta apró örömeket,
átugrani az utamba kerülő rögöket,
s az idő tépte szöveteket összefércelni,
hogy kis időmben még tudjak a szépre emlékezni.
Nekem már elég, ha téli estén ropog a tűz a kályhában,
s ablakból kinézve csillog a hold fénye a tiszta hóban.
Nem érdekel már a zajos, bűnös világ,
az, hogy ki kire és miért oly haragosan kiált...
Én már nem várok semmit az élettől,
de adok, ha kérnek - kicsit a kicsiből.
Az élet nekem már nagy meglepetést nem tartogat,
tapasztalatokat szereztem a hosszú évek alatt.
Nem akarok már nagy dolgokat tenni,
csak nyugalomban, békében este lefeküdni,
s éjjelente átélni a meg nem valósult álmokat,
látni pirkadatkor redőny résein át a beszökő sugarakat.
Csendesen csordogáló patak legyen az életem,
melyet befogad majd a nem oly távoli végtelen..

15.
.
Jegenyesoron

Kihalt a táj a jegenyesor mentén,
kis hóbuckák pihennek az út szélén,
károgó varjak repülnek felettük,
fák susogó csendjét megtöri röptük.
Egy ember sétál a jegenyék alatt
a városban valami dolga akadt,
visszafelé jövet széllel szembenéz,
alakja a fehér szitáló ködbe vész.
Vajon ki várja, gyermeke, családja,
vagy csak sétál, bele a nagyvilágba ?
Mert mindannyian tartunk valamerre,
néha céltalanul, csak úgy, merengve..
Esteledik már e télvégi napon,
mögötte megyek a jegenyesoron.

16.

A TŰZ

Szikra lobban, lángok nyaldossák a falakat,
izzó parázs, füst űzi erdőkben a vadakat,
s mint az égő, száguldó csóva, robban,
öl, pusztít, de teremt a kohóban,
virág a vázában s a freskóban,-tűzvirág.

Tűz a költő szemében, vibrál, lobog,
lelket éget, melyet szavakkal olt,
s miközben szép, új világról álmodik,
lángoló szive vörös vére
pirosra festi a fehér papirlapot...

Tűz a zongorista kezében, amint játszik,
s virtuózan üti a billentyűket,
izzik a hegedű húrjain a vonó,
jajongva sír, vagy lágyan simogató,
s a hamvadó parázs lassan kialszik.

17.

  Mondd ki

Már kilincsen volt a kezem,
mikor a húgom hirtelen
rámnézett s mondta:"szeretlek".
Én hallgattam, mert nem tudtam,
neki nem lesz többé holnap...

A szeretet az egyetlen
meleg sugár az életben,
mely világít a sötétben,
összeköti a szíveket,
olvasztja a lélek-jeget.

Nem kell, hogy te is szeress,
csak tél hidegében tüzemnél
melegedj, mert a szeretet
egy megfoghatatlan érzet,
láng, élted végéig éghet.

Mondd ki bátran a legszebb szót,
rózsa is áraszt illatot,
nem zárja a szírmok közé...
A szeretet mindig csak ad,
tűz, mely lángjával símogat.

 18.

 A VIHAR

Baljóslatú sötétség, -vihar készül,
égi magasságban felhőkatonák sorakoznak,
villám-petárdákkal, dörgő robajjal hadakoznak,
verítékcseppjeik esőként alázuhannak,
áldást vagy átkot szórva a drága földre.

Szelek tépik a fákat, bokrokat,
hatalmas hullámokban fodrozódik a tó vize,
játékként dobálják, törik a csónakokat,
tépik a tetőt, szélkorbáccsal üldözik a menekülőt.
Miért oly haragos? Hisz nem is gondolat..

Mert a gondolat lehet ily viharos,
az emberi lélek zavaros útvesztőiben,
mikor a gonoszság, értetlenség összezúzza az álmokat,
s tépi, cibálja a bensőt, mint vihar a fákat,
s az esőcseppek keserű könnyként végigszántják az ajkat.

19.

Szögre akasztott bakancs

Észre sem vettem, folyton csak mentem,
s közben az idő elszállt felettem,
feküdtem völgyben, megmásztam hegyeket,
néztem a csúcsokon tekergő fellegeket.
Elmerültem olykor nyakig a sárban,
megkapaszkodtam egy vékony hajszálban,
küzdöttem mindig szívvel, reménnyel,
de a célomat soha nem adtam fel.
Ha sors kergetett, szedtem a lábam,
részem volt ámulni sok-sok csodában,
mélyen érintett mások szenvedése,
s e gépies kor tehetetlensége.
Elfáradtam.Elnyűtt bakancsomat
a lét meredek falára akasztottam,
az idő majd lemossa róla a port,
mely rárakodott, mikor egy senki
zarándokolt.

20.

MENNED KELL

Vándor, ki ott ülsz az útmenti fa alatt,
kezeddel hátrasimítod arcodba hulló hajadat,
töprengve a világ dolgán, -múlton, jelenen, jövendőn,
nézed, amint a felkelő nap a hegyek mögül előjön.
Pihenned kellene, ülnöd merengve,
de sebzett lábaiddal felállsz remegve,
kínlódva vonszolod magad, nyeled az út porát,
lelked nem nyugszik, menned kell tovább..
Mert olyan messze és távolra vezet még utad,
míg egyszer e világon megtalálod önmagad..

Verseim,- kötetbe 1-10

1.

Kilincsre tetted a kezed

Toporogsz még az ajtó előtt,
kilincsre tetted a kezed,
odabent vár valaki, tudod,
jól gondold meg, belépsz-e,
mert ha majd távozol, szíved
egy kis darabja itt marad,
s tört szívvel élni nehéz lesz,
megváltozik majd egész léted...
Még nem nyomtad le a kilincset,
van visszaút, megfordulhatsz,
de a kétely benned marad,
mi lett volna, ha... s a választ
már nem tudhatod meg soha,
elszállt az idő egy pillanata.

• 2.

Elrejtettelek

Elrejtettelek fuldokló nyár lanyhuló melegébe,
hogy megtaláljalak az őszi fák lehulló levelébe`,
elrejtettelek esti csillag izzó tűztestébe,
hogy megtaláljalak a reggeli harmat áttetsző gyöngyébe`,
arcodat faragtam kőkemény sziklára,
s öreg fa idő marcangolta kéreg-ráncaira.
Úgy elrejtettelek, hogy senki ne tudja, hol vagy,
a mindenhol és minden nekem nyomot hagy.
Mégsem talállak sehol, csak egy helyen,
utánad vágyakozó, szomorú szívemben...

 3.

SZERETEM

Szeretem nézni a tó tiszta tükrét
Napnyugtakor, vörös ragyogásban,
Amint szerelmesen egybeolvad
A ráhanyatló sötét arcú éggel.
Néha sirályok sikolya hallatszik
Vagy a vizfelszin csobbanása,
Amikor virgonc kishalak ugrálnak,
Majd alámerülnek a tó homályába.

Szeretem nézni a ringó mezőt,
Melyet lágy szellő simogat,
Bóditó illatát mélyen beszivni,
Megbújni a magas fű alatt.
Látni kergetőző mezei nyulakat,
Erdő szélén gombázni,
Zümmögő méhek munkáját figyelni,
Hazatérni esti szürkületben.

Szeretek sétálni árnyas parkokban,
Megállni egy-egy virágágynál,
Csodálni a szinpompás jázminokat,
Lesni szerelmesek csókjait,
A meghitten sétáló idős párt,
Szemükből ősi nyugalom sugárzik
Túl idők viharain, még most is
Egymás kezét fogják

Szeretem a kérges kezű parasztot,
Tenyerüket kemény munka barázdálta,
A kőművest, ki házakat épit,
Bányászt, munkást, szerelőt.
Zene szárnyain repülni,
Verseket olvasni tépelődni.
Szeretem a világot és embereket
Igy együtt, egyszerűen..

 4.

Morajló hullámok

némasággal merül
lélek tengerébe
a meztelen múlt
-morajló hullámok
időtlen zuhanásban-
s elpihen valahol
lent a mély homályban
az ártatlanság
lángoló tüze
elmúlt, kiégett
csak emlékfoszlányok
tépik még a
némaság ködét
olykor elvétve még
tűszúrásként hatol
egy-egy kép a szívbe
s mint a kiserkent vér
cseppenként lecsorog
eltűnik a mindenségbe
nyomában már
csak a bánat marad
veled együtt egyszer
az is elapad..

5.

Legyen béke

Tavasszal, mikor rügyeztek a fák,

Bársonyos fűvön sétáltunk napsütésben
Virágillattal teli levegőben
Rózsaszin almaszirmokat szórtál rám.

Szép volt az élet, ábrándoztunk,
Világi bűnök nem érintettek,
Hittük, nem csalnak a messzeségek,
S életünk végéig tart közös utunk..

Most sötét utcán egyedül sétálok
Emlékeim követnek, mint árnyékok,
Ott táncolnak a fényes köveken.

Tovatűntek a rózsaszín álmok,
Tört életemben mást már nem kívánok,
Legyen meleg béke a szívemben.

6.

Nem mondtad nekem

Bjutiful - mondattad velem
már vagy tízszer,
s én fáradtan rebegtem,
dacoskodott bennem a kényszer,
homlokod haragosan megrándult,
nekem folyt a könnyem,
miért oly fontos ez,
akkor még nem értettem...
Szeretlek, lányom,
- bárcsak te mondtad volna,
csak egyetlenegyszer,
de a szó ott repült Brooklyn utcáin
a szeméttel...
Tudom én, az életed is értünk adtad volna,
mikor beteg voltam, szaladtál az orvoshoz,
vittél a karodban,
simogatott a tekinteted, ha jót tettem,
s fricskát nyomtál a fejemre,
vigasztaltál, mikor csalódtam a szerelembe`.
Mégis oly magányos voltál,
mint a falkától elűzött farkas,
ma már tudom, a kor tett azzá,
- nem lesz baj, ha hallgatsz.
Te is a szülőktől örökölted a zárkózott csendet,
kik verejtékkel öntözték,
s csak az áldott földnek mondták: szeretlek.
Utolsó leveledben, amit a kórházban
angolul írtál, az állt: "the life is beautiful",
s néha, ha olvasom,
a lelkemben még ma is harc dúl...

Bárcsak egyszer is
mondtam volna neked, apám,
hogy mennyire szeretlek,
de az örökölt gének mindig elnyomták
a hangos érzelmeket...

 7.

Mi a szerelem

Óh, a szerelem nem más,
mint vadvirág a dús réteken,
hol az illatos fűben henteregsz,
lázasan csókolsz és ölelsz,
ahogyan méh csókolja a virágkelyhet.
Szerelem a meghitt csend,
amint a bíbor alkonyban karolod vállamat,
megigézve nézzük a Holdat és a csillagokat,
lelkünk ott barangol a Mindenségben,
s akkor ott azt érezzük, örök együttlétben...
Szerelem a testi-lelki vágy és féltés,
az elveszítés félelme, hidegrázás, reszketés.
Szerelem, mikor a szem sugározza
a ki nem mondott szavakat,
s szaruhártyádon látom az arcomat.
Szerelem, mikor sírsz, ha engem
fájdalom jár át,
s hogy ez elmúljon,
mindened odaadnád...
Szerelem az, ha már nem vagy, elmentél,
de minden gondolatban az emléked él.

Óh, a szerelem nem más,
mint egy megfejthetetlen, gyötrő érzet,
legyen fájdalmas vagy gyönyörűséges.
Olyan, mint maga az élet.

 8.

Nagy a vétkem

Nagy az én vétkem, Uram!
Mert barkácsolt szavakkal
káromoltam a létet!
Tudom, hogy ez nagy vétek,
de oly nehéz az élet!
Sok vágyam semmivé lett,
testem, lelkem kiégett..
De álmaim még vannak,
örülök a holnapnak,
kezdem mindig előről,
míg a daráló felőről..

 9.

Halkuló zene

Már olyan vagy nekem,
mint egy halkuló zene,
lelkemben még
rezegnek a hangok,
de a fortisszimó
régen elhallgatott.
Lágy szimfónia lettél,
szívem még pengeti
hegedű húrjait,
s amikor a hárfa szól,
mintha öledben
kucorognék megint.
Karjaimmal ölellek
fuvola hangjaira,
klarinét nevetve
suttogja fülembe
pajzán huncutságod.

S most szemem
mered a semmibe,
maradt nekem
a halkuló zene,
néha még az ütősök
verik a dobokat,
remegek, és kutatom,
keresem az okokat.
S mint ahogyan
lágy zenére
patak vize folydogál,
az utolsó taktusoknál
könnyem csendesen
csordogál.

 10.

Családfa

Szaladnak az évek,
Lassan végére érek,
Tudni szeretném, ki vagyok,
Honnan jöttem, kutatok.
Sokszor magamat kérdezem,
Van-e értelme, hogy létezem?
A családfámat nézegetve
Rámutatok egy névre,
B. Károly, élt ezerötszázhetvenben,
Számolgatom, hányadik ükapám volt,
De olyan messze már a múlt,
Csak azt tudom,
A vére bennem van...
Talán egyszer majd egy utód
Ugyanígy bök majd a nevemre,
Hát ő meg ki volt? - Kérdezi majd
Csodálkozva, merengve.
Honnan tudhatná szegény,
Ki volt e hajdani lény,
Mikor magam sem tudom,
Ki vagyok, egyre csak találgatok,
Semmi nyomot nem hagyok,
A milliárdból csak egy vagyok...
Kit érdekel szerény létem,
Hogy építek-e vagy rombolok,
Igazat mondok vagy hazudok,
Van - hitem, mit tudok?
De mindenki meghal egyszer,
Feledésbe merül az évekkel.

Nekem az élet lényege, hogy vagyok,
Még látom a felhőket és napot,
Mely mögött talán ott vannak
A rokonok
És Te,
Beleolvadva a Mindenségbe.
Bárhogy is lesz, érzem,
Rajta leszek a családfán
A sok között egy levélen.

 

Az ígéret

Egyszer, ha majd elolvad a fehér hó,
s kocsiajtóban ott vársz az útmentén,
nekem tett ígérted elfeledvén,
hallod?- a fán most dalolja egy rigó.

Még hideg van, ereszalján lóg a szó,
jégcsapok tűhegyére dermedt cseppek,
ha rá süt a nap, aláhullik egy-egy,
s te elcsúszol rajta,-mondd, neked ez jó?


Túlcsordulók lennének az érzelmek?
Megőrülök, úgy bánt közömbösséged,
tetőről lezúduló hóáradat...


Talán nem lesz hamuvá az ígéret,
de lehet, hogy elporlad az út mellett,
nem akarom már hallani hangodat...
/BI/
Kép: Net
2019.01.17.

3