Verseim-kötetbe, 11-20

11.

Én még tudok örülni

Én még tudok örülni minden jónak,
Termőföld szagának és langy esőnek,
Újraéledő virágzó mezőnek,
A fáknak, ha tavasszal virágoznak.

Örülök a napnak, amely rám ragyog,
Az esti alkonyatnak és felhőknek,
Az éji álmoknak,mikor eljőnek,
Mindennek,mit a természettől kapok.

Bár az élet olykor nagyon nehéz,
Keservből és búból kijut nem kevés,
Örülök és a pillanatnak élek.

Ha majd eltávozom e kies földről,
Boldogan lenézek odaföntről,
Mert tudom,hogy egyszer még visszatérek.

12.

Egy nap

hideget prüszkölt a reggel,
amikor fázósan felébredtem,
s a neszre öreg kutyám lihegve
szaladt hozzám, sántított,
talán az égi berekben
szarvast üldözött veszetten...
a hajnal percei elperegtek,
mint kezemből a tóparti homokszemek,
fenyő alatt feketerigó kapirgált étket,
taposom az éjjel lehullt hópelyheket,
faodujába bújt egy riadt evet...
s ím, a tél lehúzza a ködfátylat,
az alkonyi tűz már a fákon árad,
oly gyorsan elsuhant a nappal,
beszökött az este, csillagokkal,
kutyám élesen a Holdra vonyít,
eltelt az életemből egy nap megint...

13.

HA ELVESZTLEK

Hogyha elvesztlek, no mondd,
árnyékom nélkül hogyan élhetek,
mely sötét foltként ott lebeg
egybefonódva, símogatva a betont?
 
Hogyha elvesztlek, ki fogja a forró nyárban
hideg vízzel fröcskölni a vágyam,
s mikor a fagyos tél bekúszik a szobába,
egymagamban hogyan szítok tüzet a kályhába?
 
"Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?"
 
Hogyan telepszik rád az orgonaillat,
ha nem vagy mellettem, mikor ülök a fa alatt,
ki mondja meg, fel mit vegyek,
s látni elismeréssel csillogó szemed?

Hogyha elvesztlek, tovább gyötör életem,
de miért?-mondd, ha hiányzik másik felem...

/ Az idézet Rainer Maria Rilke: Altató c. verséből való/

14.

Nem akarok már

Nem akarok már nagy dolgokat tenni.
Miért, kinek? Elég csak lenni, élvezni
a szürke napok adta apró örömeket,
átugrani az utamba kerülő rögöket,
s az idő tépte szöveteket összefércelni,
hogy kis időmben még tudjak a szépre emlékezni.
Nekem már elég, ha téli estén ropog a tűz a kályhában,
s ablakból kinézve csillog a hold fénye a tiszta hóban.
Nem érdekel már a zajos, bűnös világ,
az, hogy ki kire és miért oly haragosan kiált...
Én már nem várok semmit az élettől,
de adok, ha kérnek - kicsit a kicsiből.
Az élet nekem már nagy meglepetést nem tartogat,
tapasztalatokat szereztem a hosszú évek alatt.
Nem akarok már nagy dolgokat tenni,
csak nyugalomban, békében este lefeküdni,
s éjjelente átélni a meg nem valósult álmokat,
látni pirkadatkor redőny résein át a beszökő sugarakat.
Csendesen csordogáló patak legyen az életem,
melyet befogad majd a nem oly távoli végtelen..

15.
.
Jegenyesoron

Kihalt a táj a jegenyesor mentén,
kis hóbuckák pihennek az út szélén,
károgó varjak repülnek felettük,
fák susogó csendjét megtöri röptük.
Egy ember sétál a jegenyék alatt
a városban valami dolga akadt,
visszafelé jövet széllel szembenéz,
alakja a fehér szitáló ködbe vész.
Vajon ki várja, gyermeke, családja,
vagy csak sétál, bele a nagyvilágba ?
Mert mindannyian tartunk valamerre,
néha céltalanul, csak úgy, merengve..
Esteledik már e télvégi napon,
mögötte megyek a jegenyesoron.

16.

A TŰZ

Szikra lobban, lángok nyaldossák a falakat,
izzó parázs, füst űzi erdőkben a vadakat,
s mint az égő, száguldó csóva, robban,
öl, pusztít, de teremt a kohóban,
virág a vázában s a freskóban,-tűzvirág.

Tűz a költő szemében, vibrál, lobog,
lelket éget, melyet szavakkal olt,
s miközben szép, új világról álmodik,
lángoló szive vörös vére
pirosra festi a fehér papirlapot...

Tűz a zongorista kezében, amint játszik,
s virtuózan üti a billentyűket,
izzik a hegedű húrjain a vonó,
jajongva sír, vagy lágyan simogató,
s a hamvadó parázs lassan kialszik.

17.

  Mondd ki

Már kilincsen volt a kezem,
mikor a húgom hirtelen
rámnézett s mondta:"szeretlek".
Én hallgattam, mert nem tudtam,
neki nem lesz többé holnap...

A szeretet az egyetlen
meleg sugár az életben,
mely világít a sötétben,
összeköti a szíveket,
olvasztja a lélek-jeget.

Nem kell, hogy te is szeress,
csak tél hidegében tüzemnél
melegedj, mert a szeretet
egy megfoghatatlan érzet,
láng, élted végéig éghet.

Mondd ki bátran a legszebb szót,
rózsa is áraszt illatot,
nem zárja a szírmok közé...
A szeretet mindig csak ad,
tűz, mely lángjával símogat.

 18.

 A VIHAR

Baljóslatú sötétség, -vihar készül,
égi magasságban felhőkatonák sorakoznak,
villám-petárdákkal, dörgő robajjal hadakoznak,
verítékcseppjeik esőként alázuhannak,
áldást vagy átkot szórva a drága földre.

Szelek tépik a fákat, bokrokat,
hatalmas hullámokban fodrozódik a tó vize,
játékként dobálják, törik a csónakokat,
tépik a tetőt, szélkorbáccsal üldözik a menekülőt.
Miért oly haragos? Hisz nem is gondolat..

Mert a gondolat lehet ily viharos,
az emberi lélek zavaros útvesztőiben,
mikor a gonoszság, értetlenség összezúzza az álmokat,
s tépi, cibálja a bensőt, mint vihar a fákat,
s az esőcseppek keserű könnyként végigszántják az ajkat.

19.

Szögre akasztott bakancs

Észre sem vettem, folyton csak mentem,
s közben az idő elszállt felettem,
feküdtem völgyben, megmásztam hegyeket,
néztem a csúcsokon tekergő fellegeket.
Elmerültem olykor nyakig a sárban,
megkapaszkodtam egy vékony hajszálban,
küzdöttem mindig szívvel, reménnyel,
de a célomat soha nem adtam fel.
Ha sors kergetett, szedtem a lábam,
részem volt ámulni sok-sok csodában,
mélyen érintett mások szenvedése,
s e gépies kor tehetetlensége.
Elfáradtam.Elnyűtt bakancsomat
a lét meredek falára akasztottam,
az idő majd lemossa róla a port,
mely rárakodott, mikor egy senki
zarándokolt.

20.

MENNED KELL

Vándor, ki ott ülsz az útmenti fa alatt,
kezeddel hátrasimítod arcodba hulló hajadat,
töprengve a világ dolgán, -múlton, jelenen, jövendőn,
nézed, amint a felkelő nap a hegyek mögül előjön.
Pihenned kellene, ülnöd merengve,
de sebzett lábaiddal felállsz remegve,
kínlódva vonszolod magad, nyeled az út porát,
lelked nem nyugszik, menned kell tovább..
Mert olyan messze és távolra vezet még utad,
míg egyszer e világon megtalálod önmagad..