Verseim,- kötetbe 1-10

1.

Kilincsre tetted a kezed

Toporogsz még az ajtó előtt,
kilincsre tetted a kezed,
odabent vár valaki, tudod,
jól gondold meg, belépsz-e,
mert ha majd távozol, szíved
egy kis darabja itt marad,
s tört szívvel élni nehéz lesz,
megváltozik majd egész léted...
Még nem nyomtad le a kilincset,
van visszaút, megfordulhatsz,
de a kétely benned marad,
mi lett volna, ha... s a választ
már nem tudhatod meg soha,
elszállt az idő egy pillanata.

• 2.

Elrejtettelek

Elrejtettelek fuldokló nyár lanyhuló melegébe,
hogy megtaláljalak az őszi fák lehulló levelébe`,
elrejtettelek esti csillag izzó tűztestébe,
hogy megtaláljalak a reggeli harmat áttetsző gyöngyébe`,
arcodat faragtam kőkemény sziklára,
s öreg fa idő marcangolta kéreg-ráncaira.
Úgy elrejtettelek, hogy senki ne tudja, hol vagy,
a mindenhol és minden nekem nyomot hagy.
Mégsem talállak sehol, csak egy helyen,
utánad vágyakozó, szomorú szívemben...

 3.

SZERETEM

Szeretem nézni a tó tiszta tükrét
Napnyugtakor, vörös ragyogásban,
Amint szerelmesen egybeolvad
A ráhanyatló sötét arcú éggel.
Néha sirályok sikolya hallatszik
Vagy a vizfelszin csobbanása,
Amikor virgonc kishalak ugrálnak,
Majd alámerülnek a tó homályába.

Szeretem nézni a ringó mezőt,
Melyet lágy szellő simogat,
Bóditó illatát mélyen beszivni,
Megbújni a magas fű alatt.
Látni kergetőző mezei nyulakat,
Erdő szélén gombázni,
Zümmögő méhek munkáját figyelni,
Hazatérni esti szürkületben.

Szeretek sétálni árnyas parkokban,
Megállni egy-egy virágágynál,
Csodálni a szinpompás jázminokat,
Lesni szerelmesek csókjait,
A meghitten sétáló idős párt,
Szemükből ősi nyugalom sugárzik
Túl idők viharain, még most is
Egymás kezét fogják

Szeretem a kérges kezű parasztot,
Tenyerüket kemény munka barázdálta,
A kőművest, ki házakat épit,
Bányászt, munkást, szerelőt.
Zene szárnyain repülni,
Verseket olvasni tépelődni.
Szeretem a világot és embereket
Igy együtt, egyszerűen..

 4.

Morajló hullámok

némasággal merül
lélek tengerébe
a meztelen múlt
-morajló hullámok
időtlen zuhanásban-
s elpihen valahol
lent a mély homályban
az ártatlanság
lángoló tüze
elmúlt, kiégett
csak emlékfoszlányok
tépik még a
némaság ködét
olykor elvétve még
tűszúrásként hatol
egy-egy kép a szívbe
s mint a kiserkent vér
cseppenként lecsorog
eltűnik a mindenségbe
nyomában már
csak a bánat marad
veled együtt egyszer
az is elapad..

5.

Legyen béke

Tavasszal, mikor rügyeztek a fák,

Bársonyos fűvön sétáltunk napsütésben
Virágillattal teli levegőben
Rózsaszin almaszirmokat szórtál rám.

Szép volt az élet, ábrándoztunk,
Világi bűnök nem érintettek,
Hittük, nem csalnak a messzeségek,
S életünk végéig tart közös utunk..

Most sötét utcán egyedül sétálok
Emlékeim követnek, mint árnyékok,
Ott táncolnak a fényes köveken.

Tovatűntek a rózsaszín álmok,
Tört életemben mást már nem kívánok,
Legyen meleg béke a szívemben.

6.

Nem mondtad nekem

Bjutiful - mondattad velem
már vagy tízszer,
s én fáradtan rebegtem,
dacoskodott bennem a kényszer,
homlokod haragosan megrándult,
nekem folyt a könnyem,
miért oly fontos ez,
akkor még nem értettem...
Szeretlek, lányom,
- bárcsak te mondtad volna,
csak egyetlenegyszer,
de a szó ott repült Brooklyn utcáin
a szeméttel...
Tudom én, az életed is értünk adtad volna,
mikor beteg voltam, szaladtál az orvoshoz,
vittél a karodban,
simogatott a tekinteted, ha jót tettem,
s fricskát nyomtál a fejemre,
vigasztaltál, mikor csalódtam a szerelembe`.
Mégis oly magányos voltál,
mint a falkától elűzött farkas,
ma már tudom, a kor tett azzá,
- nem lesz baj, ha hallgatsz.
Te is a szülőktől örökölted a zárkózott csendet,
kik verejtékkel öntözték,
s csak az áldott földnek mondták: szeretlek.
Utolsó leveledben, amit a kórházban
angolul írtál, az állt: "the life is beautiful",
s néha, ha olvasom,
a lelkemben még ma is harc dúl...

Bárcsak egyszer is
mondtam volna neked, apám,
hogy mennyire szeretlek,
de az örökölt gének mindig elnyomták
a hangos érzelmeket...

 7.

Mi a szerelem

Óh, a szerelem nem más,
mint vadvirág a dús réteken,
hol az illatos fűben henteregsz,
lázasan csókolsz és ölelsz,
ahogyan méh csókolja a virágkelyhet.
Szerelem a meghitt csend,
amint a bíbor alkonyban karolod vállamat,
megigézve nézzük a Holdat és a csillagokat,
lelkünk ott barangol a Mindenségben,
s akkor ott azt érezzük, örök együttlétben...
Szerelem a testi-lelki vágy és féltés,
az elveszítés félelme, hidegrázás, reszketés.
Szerelem, mikor a szem sugározza
a ki nem mondott szavakat,
s szaruhártyádon látom az arcomat.
Szerelem, mikor sírsz, ha engem
fájdalom jár át,
s hogy ez elmúljon,
mindened odaadnád...
Szerelem az, ha már nem vagy, elmentél,
de minden gondolatban az emléked él.

Óh, a szerelem nem más,
mint egy megfejthetetlen, gyötrő érzet,
legyen fájdalmas vagy gyönyörűséges.
Olyan, mint maga az élet.

 8.

Nagy a vétkem

Nagy az én vétkem, Uram!
Mert barkácsolt szavakkal
káromoltam a létet!
Tudom, hogy ez nagy vétek,
de oly nehéz az élet!
Sok vágyam semmivé lett,
testem, lelkem kiégett..
De álmaim még vannak,
örülök a holnapnak,
kezdem mindig előről,
míg a daráló felőről..

 9.

Halkuló zene

Már olyan vagy nekem,
mint egy halkuló zene,
lelkemben még
rezegnek a hangok,
de a fortisszimó
régen elhallgatott.
Lágy szimfónia lettél,
szívem még pengeti
hegedű húrjait,
s amikor a hárfa szól,
mintha öledben
kucorognék megint.
Karjaimmal ölellek
fuvola hangjaira,
klarinét nevetve
suttogja fülembe
pajzán huncutságod.

S most szemem
mered a semmibe,
maradt nekem
a halkuló zene,
néha még az ütősök
verik a dobokat,
remegek, és kutatom,
keresem az okokat.
S mint ahogyan
lágy zenére
patak vize folydogál,
az utolsó taktusoknál
könnyem csendesen
csordogál.

 10.

Családfa

Szaladnak az évek,
Lassan végére érek,
Tudni szeretném, ki vagyok,
Honnan jöttem, kutatok.
Sokszor magamat kérdezem,
Van-e értelme, hogy létezem?
A családfámat nézegetve
Rámutatok egy névre,
B. Károly, élt ezerötszázhetvenben,
Számolgatom, hányadik ükapám volt,
De olyan messze már a múlt,
Csak azt tudom,
A vére bennem van...
Talán egyszer majd egy utód
Ugyanígy bök majd a nevemre,
Hát ő meg ki volt? - Kérdezi majd
Csodálkozva, merengve.
Honnan tudhatná szegény,
Ki volt e hajdani lény,
Mikor magam sem tudom,
Ki vagyok, egyre csak találgatok,
Semmi nyomot nem hagyok,
A milliárdból csak egy vagyok...
Kit érdekel szerény létem,
Hogy építek-e vagy rombolok,
Igazat mondok vagy hazudok,
Van - hitem, mit tudok?
De mindenki meghal egyszer,
Feledésbe merül az évekkel.

Nekem az élet lényege, hogy vagyok,
Még látom a felhőket és napot,
Mely mögött talán ott vannak
A rokonok
És Te,
Beleolvadva a Mindenségbe.
Bárhogy is lesz, érzem,
Rajta leszek a családfán
A sok között egy levélen.