Végre, végre! Mintha kezdene már halványulni a sötétség, a csillagok eltűntek s már csak a fodros felhők kavarogtak, aztán továbbúsztak és a félig elhúzott függöny mögött az ablak résén át egy kis fény beszökött. A félelmek is a felhőkbe kapaszkodtak, még kattogtak és zakatoltak az agyban,
aztán a hajnali szűrt fényben, mint alak a ködben, szétfoszlottak.
Még mindig ott ült az ágy szélén, mint egész éjjel, teste remegett, szeme az ablak előtti növényekre
meredt, ahonnan egy vigyorgó bohócfej felébólintott és csak nevetett, nevetett...Hallucinált, s az
éjszakai látomás minden éjjel kísértett. A szörnyű magányos csendben talán artikulátlanul kiáltotta
volna felém: segíts, nyújtsd a kezed, ez a torz bohóc nem megy!
Én tehetetlenül reszkettem, csendem vibrált, féltem, hangtalanul üvöltöttem: mit tegyek? De a csend
nem válaszolt, tétován, sunyin elloholt. Miért nem mentem hozzád s nem öleltelek át? De nem tettem,
nem tettem, bizonytalanul toporogtam a másik szobában, mint egy kisgyerek, nem hallottam hangodat, féltem, megzavarom fájdalmas magányodat.
Mire megvirradt, a csend is megszelídült, a fény feloldotta a félelmek sötétjét megtört szemedben,
s ugyanezt láttam az én szememben a tükörben. A békés nap alatt az idő csendjében simogattad
a rózsa szirmokat a kertben, az árnyékban rád hajoltak a fenyőfák tüskés ágai s a lombok közül rigók
éneke hallatszott. S ez így ment nap-nap után, míg eljött az alkonyat.
Már nem kell félned testvérem, hamvad pihen a temetőben a béke csendes, örök szigetén, s amíg élek,
vigyázok rád nem maradsz egyedül a Mindenségben, hiszen a nevem is ott van írva arany betűkkel
a neved alatt a kőben...
B Ilona Tóthné
Kép: Net
