B Ilona Tóthné
Esteledik. Ablakomból
nézem a felhőket,
messze, tőlem távol sötétlenek,
mintha kéklő hegyeket látnék
és ott fenn, a csúcson állnék.
De az őszutó rebbenő napsugarai
még elfelejtettek búcsúzni,
néhány narancsvörös csik
felhő-hegyek mögül kikacsint.
A fénylő oldalon valaki mosolyog,
aranysugarakat lövell
mielőtt a sötétben eloson.
Kint az utca olyan csendes,
minden elült, néhány madár repdes,
majd végleg leszáll az este.,
maradtam egyedül, merengve.
Kályhámban parázs világit,
s te itt vagy velem megint,
érzem tagjaimban szétáradó meleged.
Igy várom újra- és újra, mig este lesz
a sötétlő felleget, a fénylő oldalt,
nézlek s látom halvány mosolyod..
