A kutyám
halkan lépked lépteim után.
Hőt, fagyot
boldogan tűr értem, nem hagy ott.
Szél ha tombol,
jég ha ver, nem veri el nyomomból.
Ő azért van, hogy kísérjen engem,
négy év óta kísér, mint az árnyék.
Ha nem volna, idegenül állnék
a mezőn, a kék-zöld végtelenben.
Hátranézek, ott van, mindig ott van,
jön utánam halkan és nyugodtan.
Nem kékvérű ősök ivadéka,
a hűsége minden érdeme,
meg hogy úgy néz a szemembe néha,
mintha mindent, mindent értene.
Le-lehajlok, hogy megsimogassam,
ő hátára fordul erre lassan
és ott érzem ujjaim hegyén
dobogó kis szívét. Ó, szegény!
Néha aztán – vannak külön utak –
otthon kell őt hagynom, ez a sorsa.
Ekkor ő, mint akit szívenszúrtak,
leroskad a kapunál a porba.
Ott találom, mikor visszatérek,
akkor tér meg őbelé a lélek.
Ó, hogy megörül,
ha megérkezem!
hogy ugrál körül!
nyalná a kezem.
Kaputól az ajtóig követ,
ott megáll és hűség és remény
csillog a szemén:
hátha, hátha beljebb is jöhet?
A bundája ázott, talpa nedves,
de oly szépen néz rám. Jöjj be, kedves,
jöjj be, ha ez neked gyönyörűség.
Ne csalódjék a Remény, a Hűség.
Nadányi Zoltán (Feketegyörös,1892. október 9.– Budapest,1955. február 2.) költő, író, műfordító.
Fotó: saját
