A szikrázó tavasz áldást ad
a szorgos emberekre,-metszőkre, vetőkre.
Dűlők szélén kinyílt az aranyvessző,
-ezer apró sárga napocska-
kertemben rózsaszínben pompázik
a japánbírs-ha ránézek, mindig úgy érzem, hívsz-
pedig rózzsaszín álmaim már továbbszálltak,
teret engedtek e furcsa, reális világnak...
Emlékszel, Gyerekem, mikor felmentünk a hegytetőre,
s bódultan a tavaszi illatoktól lenéztünk
az alattunk nyújtózkodó csendes cserszegi vidékre?
Gyönyörű volt, s mi kézenfogva mentünk
a sziklás, zsongó erdőben a fák között,
-már a nap is búcsúzott a fodros felhők mögött.
Visszafelé jövet eltévedtünk ...
De hogyan is emlékeznél erre, hiszen
a félelem csak bennem zakatolt,
játszmát folytattam-mint oly sokszor-a sorssal,
hogy ne tudd, tele vagyok bizonytalansággal,
nevetve cseverésztem veled, miközben
a kitaposott utat kereste szemem...
Aztán a távolban megláttam a japánbírs bokrokat,
a rózsaszínbe öltözött pompás virágokat.
Már mosolyogtam- hazataláltunk...
-Szaladj, fiam, vár a házunk!
/BI/
Kép: saját
