Egy hajléktalan

Egy hajléktalan
Ilona Bartha Toth, 2012. február 5., 13:01

A napokban láttam láttam ezt a képet itt a neten,a készitőjét nem ismerem,de nem tudtam a látványtól szabadulni,felzaklatott..

Téli szél fúj,hó szitál,
sötétedik, közeleg az este már,
gyérül a forgalom a körúton,
fáradtan ülnek emberek a buszon.

A járda kövén gyalogosok
meg-meg csúsznak,fagyosan
behúzott nyakkal,szipogva
sietnek az otthonukba.

Az aluljáró védelmében,
csendes zugban meghúzódva
mint tengeren egy kis sziget,
ember ül,ölében kutya piheg.

Nem szól,csak néz maga elé
kutyáját ölelve mint anya gyermekét,
a külvilág sem érdekli már,
gondolataiban messze jár.

Itt ülök fázva,plédbe bugyolálva,
koldus nem vagyok, csak hajléktalan.
Ne szánjatok,emberek,
holnap ti is itt lehettek.

Nem voltam én mindig igy,
feküdtem meleg ágyban,
körülöttem gyerekzsivaj ,lárma,
az asszony főzött a konyhában.

De a sors nekem ezt hozta,
pedig nem voltam részeges borissza,
nagy árat fizettem mindenért,
családért,házért,magamért.

Téged kérlek Uram,
csak annyit adj még nekem,
hogy egyetlen barátom,társam,
szeretett kutyám túléljem.

Ne pusztuljon el az útszélen,
s tisztességgel eltemessem,
az én életem már oda,
innen fel nem kelek soha.

 

Kép: Net

Ősz végén

"Soha nem vagy annyira nevetséges valós tulajdonságaid miatt, mint azok miatt, melyeket szinlelsz." / La Rochefaicould/

  Amikor leesik az első hó, az nálam a tél kezdetét jelenti.Ilyenkor boldog-szomorúan kimegyek a kertbe. A friss, fehér szőnyegen a lépteim nyomán még kirajzolódik a talpam alatti avar, amely nem zörög már, csendesen barnára szinezödve átadta magát az elmúlásnak. A kerti pad sarkára kuporodva nézegetem a kopasz fa ágaira szállingózó hópelyheket, a madáretető körül röpködő vidám madársereget, odamerészkedő galambokat. Még a kutya is élvezi a hóesést, pajkosan szaladgál körülöttem, nagyokat szökellve incselkedik a madarakkal.

Elmúlt hát az ősz. Az ősz elmúltával érzem, ahogyan peregnek az évek, ahogyan az idő, mint egy vésővel, minden nap lefarag belőlem egy darabot. A lélek csendesedik, nem háborog már, nem dúlnak viharok, egyre kevesebb a szó, -az elmélyülés, beletörődés csendes időszaka ez. Csendre vágyik a lélek, magunk mögött hagyva fájdalmakat, viszálykodást, dicsőséget.

A test is változik. Tükörbe nézve észreveszem, a hajam lassan deresedik, a hajszálaim olyanok lesznek, mint itt, a kerti fa hótól elfehéredett ágai. Szokatlan. Be lehet festeni-nyugtatgattam magam. A beporozott hajam talán néhány évet jelentene visszafelé az időben. Az arcom ráncai is egyre csak mélyülnek. Egy ideig ezen is segithetnek az alapozó-krémek, aztán ott van még a szemhéjfesték és a rúzs.

Itt ülök szépségem maradék romjain, emésztem magam, a nemrégen még csillogó, most szemüveggel árnyékolt szemeimmel bambán meredek magam elé. Hová lett dicső nőiességem?

Emlékszem, egyszer munkába menet, a reggeli órákban szapora léptekkel vágtattam az utcán, mikor egy idősebb hölgy megállitott és kedvesen mosolyogva, a karomra téve a kezét, mondta: "Milyen derék, szép járása van magának!" Meglepődtem és csodálkoztam, aztán valami melegség töltött el. Milyen jó, hogy sportoltam, - gondoltam - bár akkor már a napi tréningem a munkába szaladás volt. A szép járásom még mindig megvan - könyveltem el magamban. Csak sajnos már rövidtávon, a boltba menet, igaz, néha meg-meg állok, hogy a valódi ok ne lássék, ilyenkor sürgős keresnivaló van a táskámban.

Igy múlik el a világ dicsősége. Nagyon sajnáltam magam ott, a padon, vegyes érzelmekkel vergődtem magamban.

Aztán arra gondoltam, milyen furcsa és nevetséges, mikor az utcán sétálva, vagy valamelyik bevásárlóházban elbotladozik mellettem egy festett bábként kinéző, agyonpingált idős hölgy, aki a maga jóval hatvan feletti korával húsz-harminc évesnek akar látszani.

Lassan megvigasztalódtam, nincs még vége a világnak. Az öreg körtefám is virágzik még, tavasszal méhek zümmögnek rajta, zöld lombkoronája kellemes árnyékot ad, csak gondozni, ápolni kell.

Úgy gondolom, hogy életbölcsességgel, derűvel, a test és a szellem ápolásával, a mértékek kellő betartásával, sok mozgással, indulatok és harag nélkül még van út előttem.

Lassan visszaballagtam a házba, nyomomban az ugrándozó kutyával, az egyre sűrűbbé váló hóesésben..

B Ilona Tóthné
Kép: Saját