Régi családi házunkban,-ahol gyermekkoromat töltöttem és felnőttem- egy öreg vaskályha állt. Antik darab volt, ki tudja hány éves, bármelyik múzeumban megállta volna a helyét.
Nálunk már szertartás-számba ment, hogy a fűtési szezon megkezdése előtt apám a csövekkel együtt átkente a kályhát csőlakkal.Ilyenkor a kályha új ruhájában ezüstös fénnyel ragyogott, a szoba királynője lett és télen ontotta a meleget.
12-13 éves lehettem, amikor apám éppen a festéssel foglalatoskodott, én elmerülten néztem a munkáját. Abban az időben éppen szerelmes voltam a szomszéd fiúba, de nagy csalódás ért, mert észrevettem a szünetben, hogy szerelmem tárgya egy másik kislány kezét fogva sétálgat.
Apám magának való ember volt, mindig a gondolataiba merülve, sokszor úgy éreztem, valami másik világban kalandozik.
Akkor- miközben fényesítette a kályhát, fél szemével rám nézett, nem kérdezett semmit és teljesen váratlanul megszólalt:
- Ne légy szomorú, Icuka-mondta és tréfásan az orromra kent egy kis lakkot az ecsettel- nézd csak ezt a kályhát, látod, milyen volt? Most megszépítem és újra fog ragyogni.Te is fesd át a szomorúságod és ha ezzel végzel, újra a régi, vidám kislány leszel!
Az ezüstszínű kályhacsőlakk megtette jótékony hatását. De sokat gondoltam apám szavaira nehéz időszakaimban! Mert mi vagyunk a kályha, amit mindig újra-és újra át kell festeni.
Azóta már eltemettem a szüleimet, testvéreimet, férjemet, viharos éveken vagyok túl, örökös újrakezdéssel, mindig kimásztam az alagsorból, apám szavainak köszönhetően. És nem áltatom magam-még így, az utolsó szakaszban sem, hogy zökkenő mentesen élhetek. Amíg élünk, mindig szükség lesz az ezüstfényű kályhacsőlakkra..
B Ilona Tóthné..
