hosszú teleken olyan az ember
mint kalitkában a sebzett madár
az élet ilyenkor csak fáj
mert az idő monotonsága leteper
a falak visszakongják vágyaimat
s mikor lelkem felröppen, mint egy hinta
lebegve szárnyalna messze fel, a magasba
égig érő fa köré fonnám karjaimat
s csak szedném, szórnám a virágokat
képzelgő vágyaim plafonba ütköznek
s mint szikláról a zuhatag, aláesnek
de nem mossák el a szürke napokat
a gondolatok bennem rekedtek
a homlokomról vízcseppek peregtek
B Ilona Tótné
Kép: Gaudi Márton festménye
