"S azok a téli éjszakák!
kapu alatt vacog a vágy:
egy konyhazug, egy szalmazsák-
ha ennyi lenne a világ..."
/Zelk Zoltán: Sirály/
Eta minden nap főzött magának. Ez neki már olyan volt, mint egy szertartás. Mikor még együtt volt a család, munka után a koraesti órákra tevődött ez a tevékenység frissen főzött vacsoraként gyerekei és férje számára. Boldog volt, mikor látta arcukon a megelégedettség örömteli kifejezését.
Mióta nyugdíjas lett és egyedűl maradt, a "szertartása" az ebéd készítés idejére tevődött át. Most is az életlen konyhakéssel(mert az mindig életlen volt) aprította a hagymát, mára hagymás zsíroskrumplit tervezett rántottpárizsival, uborkasalátával.
Szája szegletében halvány mosoly játszadozott. Neki a napi monotonság nem kényszer volt, egyfajta szabadságként élte meg az egyedüllét óráit, napjait, éveit. Hosszú volt az út idáig és még most is becsülte az időt. Szinte sajnálta azokat az idősebb, a társasház árnyékában ücsörgő embereket, akik dologidőben csak panaszkodtak, bajaikat sorolták, szemüket törölgették és pletykáltak. Ők még nem tudják, milyen rövid az élet és ebből a "rövidségből"mennyi időt elvesztegetnek?
Délután olvasgatott, tévézett, majd megsétálttta a kutyáját és este-különösen a nyári évszakban-kitára az ablakokat, kikönyökölt, lenézett a csendes utcára, ahol már imbolygott a lámpafény, éles kontrasztot képezve a sötétedő éggel és az egyik toronyház mögött kukucskáló Holddal. Fel-fel tűnt egy-egy összekapaszkodó pár, távolabb, a járdán. Fiatalok!
Újra mosolygott, arra gondolt, hogy valamikor, a gyerekek lefekvése után néha a férjével rövid sétát tettek ők is ugyanígy a ház előtt. A friss levegőn szemükben ott bújkált a szeretet melege, ilyenkor férje megsímogatta a haját és átölelte a vállát.
Ma már gyümölcstelen a libidó, de nem búslakodott ezen, bár jó lett volna együtt megöregedni. De neki ez a sors jutott és ő ezt megnyugvással elfogadta...
Elrévedezett, mikor hirtelen felberregett a telefon. -"Mama"-és az unokája csak csicsergett, csicsergett vidám gyerekhangján...
/BI/
Kép: net
