Verseim kötetbe- 31- 40.

31.

 Erőtlenül

Kályhám duruzsoló melegében
nézem az áttetsző üvegen át a lángokat,
egymásba fonódva tüzes táncot járnak,
majd lánglelkük füstként felszáll a kéményben.


Valahol messze jár már a képzeletem,
el,-valahová elvágyok innen,
nem tudom hová, csak elsuhannék csendben,
képzelődöm, hol lelném meg helyem.


Most itt heverészek háborítatlanul,
írhatnék valami szépet a havas télről,
de mire elkezdeném, hólé csorog a fenyőről,
s a fantázia haldokolva belémfúl..

32.

Szabadság
Haiku

szabad akkor vagy
mikor még semmit nem kell
mérlegre tenni

33.

 
Tavaszvárás

Gyötrő, sötét lucskos tél volt,
ámulva nézett le a Hold,
miért nem jégtől ragyog a tó,
s a földön sem csillog a hó?
Óh, szánkó húzó tél, hol vagy,
gyemekarcon sem virul fagy..
léptek tocsognak az avaron,
nincs jégvirág az ablakon,
csak ónos eső szemerkél,
csúszna már odébb a tél!
Lelkemben már itt a tavasz,
mámorosan rágondolok,
szikrázó napsütés fogadott,
a tér madárcsicsergéssel volt tele,
hajamba kapott a tavasz szele,
kis idő és itt lesz újra,
nagy öröm a téli búra

34.

.Messze
(Bátyámra emlékezve)

Emlékszel testvérem,
mikor a padon ültünk
ketten
s te mesét olvastál
nekem?
Úgy vártad ezt a
percet,
milyen boldog voltál,
mikor anyánk mondta,
lesz kistestvéred!
Én még járni sem tudtam,
te apró ostoroddal
verted a térgyed és
kérdezted:
-akkor jössz-e velem
játszani, vagy nem?
Azóta eltelt
egy élet,
a te mesédnek
vége lett,
a sors idegen földbe
temetett
csak emlék maradtál
és e kép,
melyet sirodra
tennék
de oly messze vagy
bátyám,
túl
az operencián


35.


ÁLMODTAM EGY ŐSZRŐL

Álmodtam egy olyan őszről
ahol a nyárutó vidáman integet,
aranyló sugarakkal szórja még a meleget
s vihar nem csavarja ki a fákat tőből.


Iskolába menet a gyerekek
csillogó szemekkel kézen fogva sietnek
s mosolyogva tétován visszaintenek
az őket kisérő büszke szülőknek.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol a szüretelő kádakban a lányok
vidáman tapossák a fürtöket, dalok
zengenek ajkukról a kies szőlő-vidékről.


Ahol a gazdák elégedetten szemlélik
izzasztó munkájuk gyümölcsét,
piacokon, boltokban az emberek jólesőn nézik
a szép magyar árút, oldva nehéz napok görcsét.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol az idős, megfáradt emberek
ligetekben a padokon ülnek,
homályos köd szitál levélhullató felhőkből.


Álmodtam egy szép őszről,
s mikor felébredtem, az álomképről
azt gondoltam, valóság is lehetne,
ha a békétlen szivekbe melegség költözne..



36.

 Ilyenek vagyunk.

Istenem, mi emberek
miért vagyunk ilyenek?
Adtál nekünk életet,
gyönyörű földet, napot
csillagokat, tengereket,
éltető folyókat,mindent
mi szem-szájnak ingere
és mi nem tudunk
mit kezdeni vele
elégedetlenek vagyunk,
méltatlankodunk és sírunk,
sose elég, amink van,
zöldebb a fű a szomszédban..
Van, aki télidőben
tengereken yachtozik,
homokos partokon
vidáman napozik,
míg mások gyűjtik
a száraz ágakat,
s korgó gyomrukba
falat nem akad.
Egyesek palotában élnek,
lépteiket kiséri ájtatos ének,
mások sárban és
homokban tengődnek,
hogy örülnének
fejük felett egy tetőnek!

Látod Isten, ilyen az ember!
Méltatlanság ellen szót emel.
Én bízom Benned Uram,
a mély hitem az én kutam,
onnan merítek naponta erőt,
bár válasz nem kaptam,
s a tartalom néha kiloccsan...

37.
   
ELVÁGYÓDÁS

Vágyom látni a virágos mezőket,
Hallgatni a harsány tücsökzenét,
Nézni virág és méh közös életét
S a göndörödő bárányfelhőket.


Vágyom bujdokolni erdők mélyén,
Kósza ágak közt botladozva menni,
Szarvasok hívó bőgését hallani,
Gombát keresni üde erdőszélén.


Elvágyom e zajos, vad világból
Halkan zúgó vizpartra, hol a nádból
Szellő süvíti suttogó hangodat..


Vágyom utánad mindig, mindenhol,
Hol a bágyadt csend és béke honol,
Hallani vélem szerelmes dalodat..

38.

MÁR MONDTAM

Már mondtam, hogy ne kiabálj
ha valami fáj!
A folyó is hangtalan, ha jön az aszály
és elapad,
elmúlik minden, mert az idő halad,
mély fájdalmak sebe a szívben marad.

Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha jön a viszály!
A hangos szó tüzet szít és lángot lövel,
mint a dagály
árad és hullámzó, parttalan tenger.
Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha bántanak!
Sértő, igaztalan szavakkal dobálnak
s amit mondanak
igaz is lehetne,raktározd lelkedbe,
gyűlölködésnek, haragnak szívedben nincs helye.

De azt még nem mondtam, hogy kiabálj
ha öröm ér!
Hogy tudja meg a világ, a boldogság
mennyit ér,
a hangos kacaj, nevetés, vidámság
minden bajra a legjobb orvosság!

De ha nevetni nincs kedved,
mosolyogj csendedben

 

39.

 

 Félálomban

Félálomban egy éjszakán,
-Liszt játszott a zongorán,
Az óra álmosan ketyegett,
Tik-tak, tik-tak,
A csend hangjai voltak,
Visszhangzottak.
Hirtelen az éjjeli sötétből,
Valahonnan a messzi térből
Kilépett egy homályos alak,
Kezében nyitott könyvet tartott,
Rám nézett és abban lapozgatott.
Mutatta a könyvet és benne a sorokat,
Rájöttem, kutatja hajdani múltamat..
A sorsom könyve volt kezében,
Sorok között sok kipontozott részben
Kérdőn nézett, magam sem értem,
Mi az, ami hiányzott?
Ködös képek a múltban..
Kérdésem lenne ezer,
De választ már nem kapok
Kitől kérdezhetnék, 
Már mind halott...

 

40.

 

 

  MAGAMNAK


ma, ezen a ragyogó
januári napon
a telhetetlen idő
mint perverz szerető
ismét kiharapott
belőlem egy darabot
s elmúlt életemből
vetett oda az
elmúlásnak egy falatot.
Rágós már ez a falat,
de az íze megmaradt
s bár az idő
egyre koptat
ráncokkal tölti ki
hajdan sima arcomat
mégse bánom
ha hasogat
mert élek, s ez a
legbiztosabb..

 

 

 

Verseim kötetbe 21-30

21.

Már nem érzem

már nem érezlek minden órában, percben,
már nem látlak menni az úton, a fényben,
már nem hallom hangod a lenge szélben,
már nem érzem illatod az éj sötétjében,
már nem beszélek magamban az egyedüllétben..
már régen nem lendítem vonat ablakából kezem feléd,
már régen nem tapossa lábam veled a kert gyepét,
s fiad arcát sem simogatom már, téged benne látva,
szívem sem zakatol már vergődve az esti homályba..


hogyan is tehetném mindezt, hiszen a részem lettél,
sejtjeimbe gubóztál, minden rezdülésed bennem él,
s csak akkor szűnsz majd meg létezni, ha minden elmúlt,
mert egy vérrög az erek útján becsukja a szív-kaput..

22.


Az élet

szerelemszálakból vágyakkal összekötött
csóva tüzében jöttünk a világra,
felnőttünk, s élünk a nagy világmezőn,
hajladozva jobbra-balra, előre-hátra,
kitéve süvöltő szelek kénye-kedvének,
magokat szórunk, melyek idővel beérnek...
s kit a villámcsapása nem döngöl a földbe,
learatja a kaszás, s köt egy nyaláb kévébe...
lélekladikkal evezünk egy soha nem látott
másik világba,
megpihenünk olykor egy-egy pandal áramába',
gyékényszőnyegen nesztelen lépkedve
elérkezünk a távoli égi mennyországba,
vagy a pokolba....ki tudja?
hozzám nem jött se ördög, se angyalka...

a szétszórt magokból majd termés lesz
és az örök körforgásban
ők is bejárják majd ezt az utat
- idő fogságában...


23.

Az én szabadságom

Olyan jó volt apám szájából hallani a szót
mikor utamra bocsátott:" szabad vagy,
védő szárnyaink alól elbocsátalak,
s tartsd mindig az igazhoz magad,
ne feledd, mától a magad ura vagy! "
A szabadság mámorában úsztam,
lelkemmel, mint a sas a kék ég alatt szálltam,
majd zabolátlan csikóként
rúgtam a végtelen puszta porát,
máskor kezemből röptettem a béke galambját..


De mindez csak álom volt, hisz a szabadság törékeny,
egy nagyon keskeny sáv az élet-ösvényen.


Éreztem, szabad csak akkor lehetek,
ha a jóról-rosszról magam dönthetek,
nem hazudok, s bátran kimondom azt, amit gondolok,
s ha senkinek tartanak, akkor is -valaki vagyok.
A szabadságért küzdeni kell, áldozni,
sokan életüket adták érte,
s nem érhették meg kérdezni maguktól: megérte?
De a szabadság, e szent érzés nem latolgatás tárgya,
dönteni kell a gátló korlátokat-nem hiába...


Sokszor le kell győzni önmagamat,
szabadságomnak a gyenge test is korlátokat szab..

24.

Melegszik a Föld


E téli hét végi napon
kocsimmal halkan suhanok
a gyér forgalmú úton
lámpám fénye vibrál előttem
a csillogó, nedves aszfalton
monoton csúszkál az ablaktörlő
mert egyre csak esik, esik az eső..
Melegszik a Föld..
Vajon a szívek is melegebbek lesznek?
Vagy marad üres szó a szeretet,
s néha az ember azt is bánja,
hogy megszületett..
Életünket szabályozzák rendeletek,
(gondolok erre, s máris csökkent a hőmérséklet)
élj így, meg úgy, tedd ezt, meg azt,
-mondják felül-
s hiába háborogsz legbelül..
Fagyos ez a világ,
akár hogy' is nézem,
Istenem, egy palacsintává lapult
macska az útszélen!
Ott távol, egy nedves padon
egy ember alszik a téren,
amott kóbor kutya bóklászik
éhesen a réten.
Melegszik a Föld,
nem is értem, miért
olyan hideg a tél,
hiszen se hó, se fagy,
csak az erre tévedt szél.
Csak a remény marad,
hogy tavaszra más lesz,
s szebbik arcát mutatja
a vátesz..Ámbár
"vulpes pilam mutat,
non mores"
(a róka megváltoztatja a szőrét,
de nem a természetét)
Te csak figyelj,óvatosan vezess!

25.

Az ígéret


Egyszer, ha majd elolvad a fehér hó,
s kocsiajtóban ott vársz az útmentén,
nekem tett ígérted elfeledvén,
hallod?- a fán most dalolja egy rigó.


Még hideg van, ereszalján lóg a szó,
jégcsapok tűhegyére dermedt cseppek,
ha rá süt a nap, aláhullik egy-egy,
s te elcsúszol rajta,-mondd, neked ez jó?


Túlcsordulók lennének az érzelmek?
Megőrülök, úgy bánt közömbösséged,
tetőről lezúduló hóáradat...


Talán nem lesz hamuvá az ígéret,
de lehet, hogy elporlad az út mellett,
nem akarom már hallani hangodat...

26.

Ne f élj

Ne félj, ha süvitenek a szelek
Égig érő hegyek fehér csúcsain
Délceg bércek dicső, büszke ormain
Uralkodni vágyó felhőket űznek.

Ne félj, ha fehér fényben fürdő réten
Róka kergeti a reszkető nyulat,
Patáikkal kaparják a havat
Szarvasok a kies erdőszélen.

Ne félj, ha hideg téli éjszakákon
Reccsen a padló, fény vibrál a falon,
Mert valaki akkor is ott van veled..

Ne félj, ha érzed, csak vagy a világon,
Téblábolsz céltalanul és vakon,
Mert van, aki vezet, fogja a kezed..

27.

Álmomban itt dereng

Homályos képed
álmomban itt dereng
halkan nyűszit
csahol, mint
pici eb, mondaná
mi fáj, de a hang
bent reked.
Ismerős nagyon
ez az agyzakatolás,
néha nincs is más.
Nyárfalevelek rezgése,
viharos szelek,
gyökerek tépése,
villám cikázás,
rozsdás szélkakas
csikorgás,
majd bágyadt csend,
csak a sziv húrja peng,
várom, az idő
betemet.

Érzem, van valaki,
szivemet közeliti,
halk hangja kisér
tépi az emlékeket,
de vérem nem enged,
marad a suhogás,
oktalan vágyakozás,
ideget őrlő vergődés,
hivó csend,
mely örökkön
körülleng..

28.

KARÁCSONYFA

Csitt! Hallod, hogy rezdül a fa ága?
Az angyalok csilingelnek rajta!
Itt lebegnek az ágak között,
látják, arcodra mosoly költözött.
Villognak kis lámpák fényei,
vidám tánccal lebegnek a fa diszei,
nézd azt a ragyogó gömböt,
hogy illegeti magát a tűlevelek közt.
Tükrében fürdenek piros szaloncukrok,
szerényen megbújnak a kicsi csillagok.

Csillagszóró szikrái ontják a fényt,
szeretetet szórnak és reményt,
érzed, ugye a meleget és szeretetet?
Jászolban fekszik a kisded, ki megszületett.

Ragyogjatok csillagok
Küldjetek fényt és meleget,
gyógyitsátok meg a sok beteget,
sugaratokból jusson mindenkinek,
szeretetet és boldogságot adj az embereknek,
magyaroknak, székelyeknek, külhonban élőknek
szegényeknek, hontalannak, állatoknak,
hogy a sok-sok nép békében éljen a világon,
legyen minden napunk karácsony!

29.
 

Egy pillanat

Újra beszökött az este,
ma láttalak egy percre..
Kérdőn csodálkozó pillantásod
kicsit torzzá tette arcvonásod,
s én hirtelen e furcsa pillanatban
meglepődtem magamon magamban,
mert idegenként néztem rád,
nem volt már bennem semmi vád.
S mint őszi fáról lehulló sárga levél,
melyet tovább sodor az enyhe szél,
oly közömbösen mentem el előtted,
mintha nem is találkoztam volna veled..

30.

Téli naplemente

Ragyog a nap a hó felszinén,
A kristályok visszaverik a fényt,
Mint millió kis tündér ragyognak,
A tört sugarak derűt fakasztanak.

Félreteszem a gondokat és bánatot,
Magamba szivom a havas, téli világot,
Madaraim csipegetnek az ablakban,
Repdesve hancúroznak a hóban.

A hóval fedett utak elnyelik a zajokat,
Súlyos fehér lepel boritja az ágakat,
Örökzöldek csillogó jégtükrén
Jégtündérek suhannak könnyedén.

Az égen narancsfénnyel közeleg az alkonyat,
Hideg szellő rázza pajkosan a lombokat,
S mint az ember, mikor búcsúzóul csókot ad,
Letűnő sugaraival enyhén végig simit a nap.