leérve megdagad, magával ragadva a tapadó havat,
úgy gurulnak előttem az órák, napok,
magába szívta a napot, avart, fagyot.
S most, e nyár eleji hőség az erőmet fogyasztja,
száradó rózsám is csak at illatát ontja...
Mint a kiszáradt rét, úgy várom a felfrissülést,
valami változást, valami mást,
ami kizökkent a monoton életsinekről,
a levertségből, egyhangúságból. Egy új állomást...
Nem siettetem az időt, rohan az magától is,
megtanultam már, nincs olyan, hogy- máris..
Türelemmel várok, nekem már csak ez van,
nincs miért sietnem, elfogadtam.
Mi mást is tehetnék? Igen, tenni, tenni kéne még,
talán megtalálnám az élet értelmét.
De .miért is keresem, hiszen magammal nem vihetem,
odaát pedig mások lesznek a törvények,
bár lett légyen valaki a pokolban vagy a mennyben,
nem tért vissza, hogy elmondja, milyen az élet lent vagy fenn.
Nem siettetem...
Bartha Ilona
Kép: saját
