Sötétség

SÖTÉTSÉG

nem jött még fel a Hold,
jégkristályok nyilnak
ég zendül,felhő feketül
zengő jégzivatarban
ropog jégvirág szirma
ablakomon

messze a távoli térben
millió szétszórt csillag
egymástól távol, árván
oldaná magányát a
sötét, jeges űrben
esti alkonyon

lassú ütemben
monoton kopogás,
fájdalmas, vergődő
szivdobbanás,
hol van, ki meghallja
fényéveken át

üzen a lélek
néma sikoly a
csendben
szoba falán
tört sugár
rebben

Ilona Bartha Tóth
Kép:saját

A kör

Az életünk egy kör,
hallottam sokszor,
kiindulunk egy pontból,
s végigjárva a kerületet,
visszajutunk oda,
honnan indultunk,
ha bevégeztetett.

Én az utam javát
már bejártam,
örültem, bánkódtam,
vivtam sok csatát,
mára beláttam
a kör csak hipotézis,
nem bizonyitható
ez a tézis.

Mert a középpontól a sugarak
nem azonos hosszúak,
kinek rövidebb, kinek hosszabb
az életútja,
van, ki dőzsöl,
másnál sokkal rosszabb,
kevesebbre futja.

Szerintem az élet nem kör,
hanem folyam,
ered a forrásból
hömpölyög, rohan,
hullámzik fel-le
végül befut a végtelenbe..

Kép: Net

A szántó-vető ember

2013. január 30.

Józsi bá' talán az első és utolsó ember volt a faluban, aki még lovakkal szántott.
Mikor idekerültem és megvettem a kis kertet, lelki szemeim előtt megjelent a sok gyönyörű zöldség, paprika, paradicsom, dúsan termő gyümölcsfák.
Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ehhez előbb a földet fel kell ásni, ha lehet, akkor szántani.
Mikor visszazuhantam a valóságba és aktuálissá váltak a tavaszi-őszi munkák, kapkodtam fűhöz-fához, felkerestem az összes rota-kapával dolgozó embert, de volt, aki csak a saját földjén használta, aki nem vállalta, mert éppen rossz volt.
Bizony, már magam sem vagyok fiatal, igy amikor Józsi bá't ajánlották, felkerestem. Az öreg éppen akkor jött meg egy szántásból, jókedve volt, igaz-kicsit pálinkagőzös volt a lehelete.Hogy megnézett már az öreg, mintha én lettem volna a szántani való!
Azt mondta, neki előbb szemrevételezni kell a terepet, hogy a lovaival tud-e majd boldogulni. Végül elvittem, megmutattam a kertet, az öreg megölelgetett, egyet-kettőt a hátsófelemre paskolt, úgy, ahogy a lovait szokta simogatni.Azt mondta, ne féljek semmit, minden el lesz intézve, megcsinálja.Magamban elkereszteltem szántó-vető embernek.

Az évek múltak és a Józsi bá'val való közös munka szertartássá vált. Az öreg mindig nagy örömmel jött. A munka menete féldeci pálinkával kezdődött, a lovai mintha érezték volna, hogy az öreg ettől nagy erőt kapott, valósággal szárnyra keltek és rövid időn belül
minden rendben volt.A szertartás vége a szokásos ölelgetés és paskolás volt, de soha nem szemtelenül, volt benne valami végtelen szeretet ,tisztelet és vidámság. Nagyon megszerettem az öreget.Valóban a gyümölcsfáim bőven teremtek, igy ősszel mindig összeszedtem a sok almát és odaadtam Józsi bá'nak , a lovai részére téli vitamin gyanánt.
Aztán egyszer, egy téli napon megjelent nálam kezében egy üveg pálinkával, mondván, hogy az almával megosztozott a lovaival és az ő részéből főzte ezt a kis házi pálinkát. Hát ilyen volt az öreg.
Pár évvel ezelőtt meghalt a felesége, nagyon sajnáltam, jó volt vele beszélgetni. Aztán a fia is követte az anyját, valamilyen titokzatos betegséget kapott.
Az öreg megtört, egyre kevesebbet láttam már a lovasszekéren bakon ülve.
Nemrégiben elmentem a portája előtt, ahol a régi, verandás, gyönyörű parasztház
helyén egy modern épület éktelenkedett.
Nekem egyre jobban hiányzik az öreg, nemcsak a munkája, hanem a kedélyes hátsó-paskolás is, úgy, ahogy a lovait szokta..

Ilona B. T.

Kép: Net

A cikket írta: Ilona B. T.

Fény és árnyék

Fény és árnyék

Hány énje van az embernek
kit az Isten megteremtett?
Mint fának rengeteg ága
egy törzsből fakadva
de egyik sem egyforma.
Fényre szökkenő zöld hajtásai
érlelnek mosolygó gyümölcsöt.
Fény-énem az emberi jóság, elrendeltetés,
hiszek a szépben és csodákban,
méltóságban, teremtő akarásban.

Árnyékos oldalon nőnek vadhajtások,
e kusza zöld-összevisszaságban,
az éretlen termések, mint sok elvetélt gondolat
lehullanak, reszketések, félelmek romlott gyümölcseként.
A tudat néha kettéhasad, mint téboly hömpölyög
a nagy én-óceánban.
Azt hiszem, valamennyi együtt vagyunk,
rajtunk múlik, hogy a sokból
melyik győzedelmeskedik.

Fény és árnyék csatája ez.
Kép: net

A ÚT MÖGÖTTEM

Az út mögöttem

2013. január 27.

Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..

Ilona Bartha Tóth Kép: saját