2015. július 21., kedd

A POFON

Vannak emlékek, amelyek soha nem halványulnak el, végig kísérik az életünket, gondolkodóba ejtenek, marnak, belénk ivódnak.

Másodikos, vagy harmadikos lehettem, mikor az osztályban a padok között sétálva a tanítónő elment mellettem és hirtelen lekent egy nagy pofont. Csak néztem, értetlenül, mert nem tudtam, miért kaptam. Ez volt életem első és utolsó pofonja. Később is sokszor eszembe jutott, ha valami igazságtalánság ért,-sőt magamban még szállóigét is csináltam belőle, mert ilyenkor azt mondogattam, no ez volt J-né pofonja,-mert ennek a pofonnak nem volt előzménye, talán keze ügyébe kerültem a tanítónőnek és rajtam vezette le a feszültségét. Akkoriban a körmös is "divat" volt, így különösebben az osztályban senkit nem botránkoztatott meg az én pofonom.
Persze otthon nem mertem elmondani, ismerve apám igazságérzetét, tudom, nem hagyta volna annyiban és az 5o-es években ez a tanítónő, de apám állásába is kerülhetett volna.

Óh, nem voltunk mi szent gyerekek, a három eleven, csintalan testvér sok borsot tört anyánk orra alá. De bármilyen fáradt is volt, soha nem törölt bennünket képen, ha már nagyon rosszak voltunk, a fenekünkre legyintett és olyankor lecsendesedtünk. Mint gyerekek is tisztában voltunk vele, hogy a legyintés jogos volt, ami nem kétséges, jobban fájt anyánknak, mint nekünk. Hamar elfelejtettük ezeket a fenyítéseket és kezdtük előről a rakoncátlankodást.
De a tanítónő pofonját egész életemben hurcoltam magamban, jó lett volna elfelejteni, kitörölni a memóriámból, semmivé varázsolni. Mégis, még mindig fáj, ha rágondolok...

Mindez onnan jutott ismét eszembe, hogy a barátnőm,-aki szintén nyugdíjas, kiváló pedagógus volt- írta, hogy a volt osztályának most lesz az 50 éves találkozója, nagyon készült rá, izgult, hogy a "gyerekeket" ennyi év után felismeri-e, hiszen annyira szerette őket, sok emléke kötődik hozzájuk és volt tanítványai is nagyon szerették őt.
A találkozó nagyon jól sikerült, nemhogy megismerte tanítványait, de mindegyikőjük felidézett egy-egy hozzájuk kapcsolódó történetet, mosolyogtak, nevettek, hálásak voltak a jótanácsokért, amit az életbe induláshoz tőle kaptak.Innen az ő szavaival folytatnám a történetet, remélem, nem haragszik meg érte.

"Soha nem tudhatja egy tanár, mikor, melyik gyerekben milyen nyomot hagy,
mire emlékszik  még 50 év után is.
Gyalog mentem, és indultam haza a virágaimat cipelve,  amikor elhúzott mellettem egy kocsi.
Megállt, visszatolatott, hazahozott.  P. Gy. és V. É. ültek benne.

 Már többször gondoltam rá,  hogy Gy.-től egyszer bocsánatot kérek,
hiszen  az egyik osztálytársuknál évente találkozunk, néha a könyvtárban és az utcán is,de
valahogy nem volt rá alkalmam.
Így kezdtem: Gy. emlékszel?-  én egyszer pofonvágtalak, talán éppen
50 évvel ezelőtt, amiért most elnézésedet kérem. " Igen emlékszem,
válaszolta,   de megérdemeltem ".
 Miskolctapolcán  voltam velük osztálykiránduláson, kb . 35 gyerekkel  fiukkal, lányokkal
egyedül, egy hétig. Elmondtam nekik, mi a veszélyes a barlangban, a
vízesésnél,  nem mászunk a diósgyőri várban a falakra mert leomolhatnak,
stb. Ez meg egy  letört faágon Lillafüreden átmászott a vízesés fölött.
Amikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam, egy szó nem jött ki a
számon, csak bámultam a gyerekekkel együtt. Lezuhanhatott volna. Amikor
lejött, szó nélkül pofonvágtam.

 Ahogy  rám nézett akkor, a könnybe lábadt  ártatlan szemeivel, azt  soha nem felejtettem el.
 Most,  amikor a kapum elé értünk, mindketten kiszálltak a kocsiból,   átöleltek,
megpusziltak, úgy búcsúztak el.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy bocsánatot kértem..."

Azt gondolom, történetemen nincs mit magyaráznom. Mindenki vonja le a számára megfelelő tanulságot.. 

Ilona B.T.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése