porolóval plafonról levert rongyos pókhálókat,
s ablakon kirázva lent ellepik a piros rózsákat,
a rózsák vérrel átitatott géz darabokká, válnak...
Magam vagyok e véges, végnélküli világban,
saját cellám idegrácsait reménnyel feszegetem,
s mikor a piros rózsára rászáll egy pillangó,
a leheletnyi súlytól a rózsa meghajol,
alázattal arra gondolok: élni jó...
Élni jó? Magam fogságában olykor azt érzem,
hogy kiket szerettem, már ott vannak fenn,
s az égre nyíló ablakon át látom csillagos estéken,
némán ülnek a hodsugarak húzta Göncöl-szekéren...
Képzelet-intem magam,-mégis vágyom már oda én is,
de úgy lesz majd, ahogy rendeli a fétis...
Lenne még dolgom, az idő is egyre tanít,
nincs megállás, magány-kuckómból kaput nyit,
ha haladok, megismerek még sok újat, -ha nem,
elnyel a világegyetem...
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése