Ronda latyakos idő van, csupa sár minden, de legalább a hó alatti jégpáncél elolvadt. Ki kellene már mennem, a készleteim kimerültek, igen ám, de mint minden télen a legrosszabbkor, a kocsi tesz az én mehetnékemre és nem indul.Itt szaladgálok, mint pók a falon és dühöngök. Aztán leülök és töprengek.
Emlékszem, a háború után milyen nehéz idők voltak, bár én sokat nem érzékeltem ebből. Mikor már kicsit nagyobb voltam, akkor sem volt könnyebb, mindkét szülőm dolgozott és emellett a három gyereket maradéktalanul ellátták és neveltek bennünket a szépre és a jóra. Akkor még voltak telek, kemények, apám szánkóval huzigált minket és ha valami bajunk volt, szaladt, csúszott az orvosért, aki rövid időn belül ott is volt. Nos, ezen elmélkedtem most, no, meg életem során annyiszor. Mert nem emlékszem, hogy valaha is legalább kenyér ne lett volna az asztalon, pedig akkor nem járt az utcában a kenyereskocsi. Mikor anyám késő délután hazaért a munkából, nekiállt főzni.
Nem tudok rájönni, hogyan csinálták, honnan volt bennük az energia.Honnan??
Én meg itt ülök és törengek, dühöngök, mert nem indul a kocsi. Pedig már egyedül vagyok, magamat és a kutyámat kell ellátnom, mégis mindig fáradt vagyok és sokszor olyan gyenge, mint a légy. Hol van az én energiám? Csak a fele szorult volna belém a szüleiméből!Azt nem mondom, én is megtettem a magamét az életben, de mégis, most amikor már nyugodtan élhetnék, mindig akad valami megoldhatatlan probléma. Dehát nekik is volt és megoldódott.Hogyan csinálták? És hogyan van az, hogy a felnőtt gyerekeket nekünk kell segíteni és nem fordítva?
Néha úgy érzem, az idő haladtával elkorcsosulnak az emberek, köztük én is.Ha nem így lenne, nem kellene ilyesmin töprengeni, kérdéseket tenni fel magamnak megválaszolatlanul. Mert mindezt csak magamnak teszem fel, de ha valaki tud rá válaszolni, annak örülnék..
B Ilona Tóthné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése