s felültünk a robajjal száguldó hullámvasútra,
óh, milyen boldog voltam én, oly közel volt a kék ég,
szél zilálta a hajamat, nevettem, milyen gyönyörűség!
De a hullámvasút nem állt meg,
a távolságot mérték az évek ,
görcsösen kapaszkodtam az órákban napokba,
mikor a magasból lesiklottam a mélypontra...
Lentről szivárvány látszott, ragyogott az ég,
olyan jó lenne egy kicsit
Csúszva, mászva kapaszkodom a sziklákba,
segítő-kezekbe, magam erejébe, az akaratba,
hej, de mindig volt valaki, aki visszarántott,
talán a sors volt az, mert nekem ez íratott...
Tanulva a tegnapokból, ma már tudom,
nem hullámvasútra kellett volna ülnöm,
magas és mélypontok között repülnöm,
hisz' ott volt előttem a körhinta,
s a két véglet között nem kísértene sors haragja,
néha vízszintesen lebegve a körforgásban,
békében és nyugalomban forognék a mában,
becsülve a sok apró örömet a köztes térben,
míg egyszer majd kiszállok a Mindenségben...
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése