élet és halál közt feküdtél a kórházban,
s még akkor is, ott is egyre suttogtad,
testvérem, fogd kezét a fiamnak.
Egy éve már, hogy nem vagy velünk,
hiába féltettünk, kétségek közt éltünk
Tudom, fentről figyelsz bennünket,
de oly sok felhő takarja földünket,
ezért levelet írok neked, hogy tisztán láss,
s még ott az égben sem érjen csalódás...
Fiad sokat dolgozik mégsem látja hasznát,
csak törleszti egyre a hitelek kamatát,
s hogy fedél nélkül ne maradjon és az élete
ketté ne szakadjon, neki adtam telkemet,
mely hivatott lett volna szépítenivénségemet.
Segíteni így tudtam s ami még telik tőlem,
megosztom velük maradék kis pénzem...
nehéz az élet most nagyon s hálát adok a sorsnak,
hogy még rokkant nem vagyok, segítségre nem szorulok,
mint sokan, kiktől elhúzták az ápoló kezeket,
s most kis lakásukban tehetetlenül fekszenek.
Te emlékszel arra, hogy nagyapánk
mennyit dolgozott a földeken, húzta az igát?
Eleink a vérüket, életüket adták a magyar földért,
verejtékkel dolgoztak , harcoltak minden négyzetméterért.
S most a határban letaposva a búza,
mezei nyulak bújnak minden kis lyukba,
s a határ menti kertek gyümölcseit idegen kezek
szaggatják és tépik, s áramlik a hatalmas tömeg,
menekült sereg.
Soha nem hittem volna, hogy a rossznál is lehet rosszabb,
hogy egy háború és forradalom után jön még egy korszak,
mikor kis hazánk átkelő hídja lesz ezreknek,
kik az új háborúk elől s életükért egyre csak menetelnek...
Te ezt már nem érted meg,
érted, hozzád imádkozom minden nap
s kérem Istenünket, hallgassa meg szavam,
de értük imádkozni sem tudok, mert más a hitük,
s nem tudom, ki az, kiben bíznak, ki segítő Istenük..
Testvérem, bárcsak sok szépet írhatnék,
de nagy volt a forróság s közben eljött a nyár vég,
íme itt az ősz a nyakunkon, oda a szünidő,
kezdődik a drága iskola, holnap tanévkezdő,
sok kis nebuló szorítja családok öveit,
mert nagy ára van, hogy élvezzék a tanév örömeit...
Itt sincs kolbászból a kerítés( csak egyeseknek),
kenyér és munka kellene sok embernek.
De, hogy szépet is írjak,-nagyon szeretem az őszt,
s ha sárgulnak a levelek, járni az erdőt.
Gondolok mindig rád, ha a Bükkben sétálok
és a vízesésnél József Attila szobra mellett állok.
Sokat voltunk itt együtt, néztük, amint a vízcseppek,
mint az ember élet, lassan alá estek..
B Ilona Tóthné
Kép: saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése