dédimnek, élete alkonyán,
-nem adhatok mást neked,
mint őseim örökét,-
kék véremet, mely jelzi,
nem vagy akárki,
az élet veled bárhogy babrál ki.
Apámon át ért el hozzám is e mondás,
s régen, mint botor kisiskolás,
mindig kék szíveket rajzoltam.
S most itt ülök egy orvosi szobában,
egy tű nyomán karjaimból a vér kibuggyan,
piros az, nyoma sincs a kéknek,
nem is értem, az ősök miről regéltek...
Nekem az ég a kék, a folyók és tengerek,
s az ér,melyben piros vérem csörgedez
testemben, itt a karjaimban, hol most
egy vékony tű matat,
s nyomában mindkét helyen
két kék domb marad,
mely lassan lilára vált és egyre nő,
de felszívódik majd, ha ideje jő.
Bocsássatok meg ősök,
én ragaszkodom a piroshoz,
legyek akárki, nekem ez a fontos,
mert piros vérem hordozza az életet,
s festi vörösre a hajdani kék szívemet...
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése