LOPOK

Az életem már olyan,
mint pókhálós poros padláson
ott felejtett kopott bőrönd,
tele régi rongyos kacattal,
könyvek megbarnult lapokkal..
Talán egy tolvaj matat még benne,
majd dühödten vágja a szemétbe.
Nem törtetek már semerre,
megfontoltan lépek, nem félek.
Mitől is félnék, emberek?
Utamon leszállt már az ifjúság pora,
rögökön pihen, néha szél borzolja.
Nem sírok már ezen, hiszen
van még ködös, rövid út előttem..
Korábban nem hittem volna,
hogy nem fog fájni,
amint az idő táncol fölöttem..
Egyet jobbra, egyet balra,
majd kettőt előre, hármat hátra..
De azért haladok lassan,
van még helyem a világban,
s bocsánatát kérem az Úrnak,
mert lopok,
mindig csak egy napot,
magamnak..

B Ilona Tóthné