Sok helyet bejártam a világban,
gyönyörködtem számtalan csodában,
de oly nyugalmat sehol nem találtam,
mint a szénaillatos távoli határban.
Nagyapámmal -akkor még gyerekek-
egy ébredő reggelen kaszálni mentünk,
felejthetetlen élménnyé vált nekünk.
Az öreg a kaszával ment rendületlen a tarlón,
homlokáról verejték csorgott a tűző napon,
a kalászkoronás fejek megadón meghajoltak,
majd kasza-vájta sebbel a tarlóra hulltak.
De éltek még és mint a vér az erekben,
úgy áradt illatuk a határtalan térben.
Kévét kötöttünk és a szekérre fektettük,
mikor a nap búcsút intett, örömtől repestünk.
Pulyák, indulunk-szólt nagyapám
és mi zsibongva másztunk a kazalra,
lestük, amint fekete kalapját homlokába tolja,
majd csillag világította tiszta térben
ostorával megsimogatta a lovat gyengéden.
A szekér lassan ballagott haza, kicsit dülöngélve,
mi ott fent, a magasban vidáman üldögélve.
Biztattuk a lovat, ahogy az öregtől hallottuk:
Húzd Pejkó a szekerünk,
ebből lesz a kenyerünk.
Nekünk ez volt az aratás,
élet-lépből boldog harapás ..
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése