Lábujjhegyen oson az éjjel
s vinné álmom hátizsákon
mint tolvaj, néz szerte-széjjel,
sötét arccal távozón,
betekint az ablakon.
Vagy mint csintalan kobold,
huncut szeme cinkosan kacsint.
Ne vidd még el, kérlek ne oldd
szép álmaim fonalát,
még a Hold is rám tekint!
Álmomban élek igazán,
vagyok, ki szeretnék,
az éj leple alatt érek meg
sok száz furcsa csodát.
Ne vidd hát még álmaimat,
talán csillag is lehetnék,
meghóditanám az égiek hadát!
S ha jön a pirkadat,
sárgás-vörös szemével
gyengéden simogat,
a nap melegen átölel,
fülembe súgja halkan,
éteri rezgéssel:
most egy új nap jön el,
told odébb az álom szekerét,
hagyd az álmokat
az égiek terét
éljed a napokat!
B Ilona Tóthné
Kép: saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése