Szelíd vággyá csendesült a szerelem,
mint tobzódó hullámok a tengeren,
mikor vihar után megtört sodrással
elpihennek a sekély parti fövenyen..
Csak a tűnő tündöklő múlt záporoz
valami szüntelen rég-volt lüktetéssel.
Sejtjeink sóvárogva visszavágynak
a szírmokat ringató éltető nyárba,
tavaszi szivárványos szín-kavalkádba,
s feküdni fűillatú anyaföld karjába.
Nem fáj,csak néha oly jó repülni testetlen
emlékek szárnyán tűnődni nesztelen..
Visszarévedni, mielőtt a bárd lesújt,
s lesz az öreg testben az ifjú lélek is múlt..
B Ilona Tóthné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése