Vándor, ki ott ülsz az útmenti fa alatt,
kezeddel hátrasimítod arcodba hulló hajadat,
töprengve a világ dolgán, -múlton, jelenen, jövendőn,
nézed, amint a felkelő nap a hegyek mögül előjön.
Pihenned kellene, ülnöd merengve,
de sebzett lábaiddal felállsz remegve,
kínlódva vonszolod magad, nyeled az út porát,
lelked nem nyugszik, menned kell tovább..
Mert olyan messze és távolra vezet még utad,
míg egyszer e világon megtalálod önmagad..
B Ilona Tóthné
Kép:saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése