ÁLOMBÓL ÉBREDVE

. Te vagy nekem az Isten-mondanám, fejed felett hajnalpírból fonnám koronád, s a beszűrődő fényben az árnyékod szobám falán ide-oda imbolyog. . Ó de szép, kezemmel tapogatom a falakat, majd felébredtem, már tudom, nem Isten, hanem-ember vagy, talán vágy-borzolta éjszakai álmomat, boldog a sóhaj, mert a kép elillant... . Még most is hallom az éteren rekedten csengő üdvözlő hangodat, nézd csak, a kertben serényen repkednek a madarak, csőrükben hordják az etetőből a magokat. . A nap fénnyel takarja be a földön fekvő sárga-barna reszkető leveleket. Oly egyszerű, mégis felemelő érzet, az idő telik és folyik tovább az élet... /BI/ Kép: net .