mikor a Bükkben egy óriási fenyő alól
kiástalak.
Itthon,-mint oktalan nebulót- a kerítés mentén
beiskoáztalak, hogy nőjj nagyra,szívd magadba a fényt,
erős légy, mert csak így állsz ellen
szeleknek, viharoknak..
Mikor már nagyobbacska lettél
kertem közepébe kiültettelek,
s a konyhaablakból figyeltelek,
amint lakóhelye lettél galamboknak,
rigóknak, verebeknek.
Teltek az évek s szinte észre sem vettem,
óriás lett belőled, de kicsit önző és makacs,
megölted alattad az üde, zöld gyepet és növényeket,
alsó ágaiddal betakartad az egész kertet,
s-ó, jaj,- ha vihar jött, már reszkettem,
mert a bősz szél tekerte fatestedet és már
az épületet is fenyegetted.
Talán elfelejtetted a természet törvényét:
-az erősebb marad életben!
Ezért ma,-bármennyire fáj, hiszen
a forró nyarakon árnyékot adtál-
megsirattalak és kivágtalak.
De a gyökereid megmaradtak...
/BI/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése