Verseim kötetbe, 61-72

60. (a már elküldött helyett, mert most vettem észre, hogy a 41. alatt már elküldtem Az út mögöttem c. verset)

A piros madár

láttam, mikor mosolyogtál álmodban,
szempilládra bevetődő kósza sugár
vetült, megrebbentek, Csodaországban
járhattál, válladra ült egy piros madár

vágytam látni ezt a békés álmodat,
s a halvány lámpafénynél mosolyogtam,
feledtették nappali komor arcodat,
a kínt, mely eltorzított a fájdalomban

ma már csak dereng e kép előttem,
lidérceim az én éji álmomat keserítik,
nappali fényben menekülnek előlem,
s varjak ülnek az ágakon, mikor alkonyodik

ünnepi várakozásban álmodlak,
jó lenne csendesen simogatni arcodat,
hess, hess, ti fekete károgó varjak,
hagyjátok felém szállni a piros madarat!

61.

Lebegő szerelem

Túl egy nagy csalódáson,
mikor még sikoltott bennem a vágy,
gömbbé kuporogtam, mint egy sünmalac,
a tüskék belülről szúrtak, őrölt a dac.
Csendembe burkolóztam, nem érdekelt semmi,
a külvilág is megszűnt számomra létezni.
Csak felejtsek, felejtsek végre már!
A szerelemben e fájó seb volt egy határ.
Aztán egy verőfényes őszi napon,
mikor a must pezsegve forrt, a pillantásom
Rád vetült, Te ott álltál délcegen, s kék szemed
ragyogott, amint a poharat forgattad kezedben
a fényben, s a megtört sugarak ott vibráltak szemedben,
mosolyogva rám néztél, e pillanatban újraszülettem,
igen, akkor kezdődött az életem s a szerelem,
tudtam, éreztem,
hiszen nőnek teremtett az Isten.

Mindketten megéltük már a nagy tüzet,
szerelem lángnyelvei nyaldosták testünket,
csalódások csápjai körbefonták lelkünket.

De ez most más volt, tudtuk, e szerelem egy életre szól,
a hamvadó parázs szikrát kapott, újra lángol,
nem volt zajos, dübörgő, mint hirtelen jött vihar,
villámcikázás, amint az öreg tölgybe belemar.
Voltak magasságok, mélységek és bódító meleg,
fény és árnyék, de mindig bizalom, szeretet.
Nem is tudom, hogyan éltem túl,
mikor láttam, szikár testedben fájdalom dúl.

Magaddal vitted darabokra hullt életem és szívem,
s két szikla közt kifeszített kötélen lebeg a szerelem.

 .

62.

A szív kapui

Vajon hány kapuja van a szívnek?
Gyöngyökkel ékes, ahová beléphetsz
rózsa-ösvényeken a titkos kertbe,
vakító fénybe, hol nincsenek árnyak,
csak tüzek, illatok, vágyak,
ölelő karok és mosolygó arcok,
egymásba fonódó szeretet-kapcsok,
s ha átmentél e kapun, örökre ottmaradsz,
míg a szív ver, és vele együtt halsz...

S hová vezet a csikorgó vaskapu?
Oh, ott a megvalósulatlan tervek raktára,
melyeket a sors vetett égő máglyára,
ahol a sok remény már csak por és hamu,
a szél felkapta és szórta szerteszéjjel,
s te csak álmodsz róluk gyakran gyötrelmes éjjel...
Az idő ott lovagol a testedben, s kacag,
de van még kis erőd, szorítsd össze fogad,
örülj annak, ami van, hisz` ősz már a hajad.

Ott a távolban van még egy kapu,
göröngyös út végén, szélén néhány útilapu.
Ez lesz az én utam - ötlik fel bennem,
melyhez mindenki elér egyszer az életben
magával elszámolva, csendes megnyugvással,
tudva, hogy az út rövidül minden egyes nappal.
Nincs már helye méltatlankodásnak, ki erre halad,
a kitárt kapu felé vezet meztelen talpad,
s a többi kapu örökre zárva marad.

63.

Hold fényénél

Magányos estéken nézem az eget,
támaszkodom az erkélykorlátra,
s fenn látom magam előtt a végtelent,
vajon hogy jutok el olyan távolra?
A jó öreg Hold sejtelmesen nevet,
mint kopasz professzor, néz rám, aki
bölcs, ismer minden titkot és rejtelmet,
tapasztalata több évmilliárdnyi...
Tanítványa, a bagoly, Hold fényében
ül egy száraz faágon, majd elsuhan
prédára lesve az esti sötétben.
Nézem, mint múltján merengő hontalan,
tán július forró illúziója
remegtette meg vágyó lelkemet,
s a fénylő csillagok égi kaptára,
érzem, ahogyan a levegő rezeg.
Kinyújtott karjaimban két kezem közt
- mint jósnő az üveggömböt-tartom
a Holdat, s kérdezem, hogy fejem fölött
mikor csusszan le a bárd, hisz` tudom,
ez lesz életemben az utolsó
villanás, többé már nem lesz semmi más.
De a tudós, mint cinkos bujdosó,
maradt egy felhők takarta látomás.

64.

Nélküled

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
oly sok éve velem csak az élet táncol,
a hajam is fehér lett, arcomra ránc szaladt,
lábam a porból lett süppedő sárba ragadt.
De nem sírok, lassan a bánat is elhagy,
te nem ott lent, hanem az égi térben vagy.

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
engem a vajúdó sors még magához láncol,
sírhatnék a világ dolgain, mások nyomorán,
kik a lét szélén lebegnek légyként pók hálóján,
de mint kóbor, kivert kutya az út szélén,
élek nélküled egyedül létem peremén.

65.

Ellentétek

Valaki mondta csorgó homlokkal tegnap,
ebben a hőségben az ember hőgutát kap,
legjobb ilyenkor, ha sehol nem vagyok,
a láthatatlan mindenségbe beleolvadok...
Igen, az ellentétek vonzzák egymást,
a jeges télben a nyártól várjuk az áldást,
s most, mikor könnyünk sincs a hőtől,
álmodozunk szállingózó hópelyhekről...
S miért van az, hogy aki kint van, bentre vágyik,
a kinti pedig inkább hallgatagon bezárkózik?
Van, aki írni akar, de a gondolat hiányzik,
míg a másik tehetsége jegén csúszik, mászik.
Sorolhatnám tovább... érted te ezt?
Én már kapiskálom, mert ilyen a természet!
S mi is a természet része vagyunk,
álmodozunk, mindig másra vágyunk.
Az egész létünk, lényünk ellentétekre épül,
vonzzák-taszítják egymást kívül-belül...
Ha nem így lenne, lemondhatnánk a vágyakozásról,
s enélkül akár el is búcsúzhatnánk a világtól.

66.

A rendszer

Bölcsőnk a föld, e titok-világ,
ki tudja, hány millió év óta
állandóan más arcát mutatja,
özönvíz és jeges ár, sivatag és fagyhalál,
viruló tavasz, majd hőség, perzselő nyár,
új bor illatától megszédült őszi levelek,
tél fehér havával borított tájak, hegyek...
S mint jó anya, a nap sugároz meleget és fényt,
elűzi napról napra a sötétséget és az éjt.
Egy gigantikus rendszer ez, hol égnek s földnek,
csillagoknak meg van a helye,
összetartja őket a természet ereje,
s ha a rendszerben valami rossz felé mozdul,
a világ, s benne a föld is felfordul...
Csak a szél, a szél az, ami szabadon kószál
gyerekként szendén, vagy bőszül, mint oroszlán,
eljut bárhová, mindent lát, ismeri az univerzum titkát.
Vajon ki vagyok én, s ott voltam-e minden újrakezdett
korszakban, mint láthatatlan, atomnyi porszem,
léteztem-e elsüllyedt világok mérhetetlen mélységében?

És te hol vagy, megtaláltál már,
vagy lelked a surranó szél hátán száll?
Jó lenne, ha még e világban egyszer megtudhatnám...

• 
  
• 67.

• Szél hozott, kedves

  Szél hozott, kedves, árnyékod itt repdes
  szívlabirintusban, kék erek között,
  mint madarak a piros mező fölött,
  szárnyuk kis folyó tükrében verdes...
  
  Halvány már az ég, a nap szikrázik,
  óh, bárcsak ne az árnyékod látnám!
  Részegen hajladoznánk szelek táncán,
  színek kavalkádja lágy zenét játszik...
  
  Nem is tudom, hány éve, csak árnyékod
  ölelem, látomás lettél, alakod
  felszívódott lelkem bordái között...
  
  Árvaságom a térben szétszóródik,
  magányom a képzelettel játszik...
  Rám vetülsz még, madárszárnyad nem törött?
  • 
    
  • 68.

  • Holdtölte

    Töredék
    Emlékszel?
    Holdtölte volt,
    ültünk a pince előtt,
    akkor virágoztak a cseresznyefák,
    s ahogy hullottak a szirmok,
    mint apró fehér pillangók,
    rászálltak kártyát tartó kezünkre,
    s te Jokerként nevettél szemembe...
    Szépek voltak azok az esték,
    bárcsak ne lenne már emlék!
    Lent az úton a sötétséget
    egy-egy autó reflektorfénye kettétörte,
    aztán néma csönd,
    őz ugrotta át az árkot,
    majd eltűnt a bokrok mögött.
    Meg-megborzongtunk a szellőtől,
    s ittunk egyet a rizlingből...
    Emlékszel?
    Mindig azt mondtam,
    én nem tudnék ilyen csendben élni,
    valószerűtlennek tűnt elképzelni,
    hogy nem hallom a városi zajokat,
    s csilingelni a recsegő villamosokat.
    Majd meglátod - mondtad nekem kedvesen,
    - beszédes csöndben élünk majd, mint egy szigeten...
    
    A mi szigetünk kapuja már bezárult.
    Ösvényén elmentél,
    lelkemre rátelepült a múlt.
    Egyszer holdtölte volt.
    
    
    69.

    Az én csodám

    Drága Anyám, eposzt kellett volna írnom rólad,
    de szinte hallom csodálkozó, csendes szavad,
    ugyan mondanád, de én is mama vagyok már,
    s e szürke létben nekem a csoda mindig te voltál,
    nélküled összeomlottam volna, mint egy kártyavár.
    
    Te ott vagy velem életem részeként szívemben, minden pillanatban,
    mélyen, csak nekem, mint áttetsző jégcseppek a jegesbarlangban,
    minden csepp egy tetted, egy mosolyod, egy jajod,
    s szereteted, mellyel mindig elárasztottad makacs, önfejű lányod,
    hiszen neked én lettem egy csodád, mikor eljött a vajúdásod...
    
    Emlékeimben él egy bágyadt, napsütötte délután, - gyerek voltam még,
    elszenderedtem a kereveten, angyalokat láttam a spaletta résén,
    s mikor felébredtem, te ott álltál felettem, kezedben ecset,
    lefestetted arcomat, s én megcsókoltam simogató kezed,
    óh, mennyit regélhetnék, a sok apró eset gyöngyként díszíti életem.
    
    Ott voltál velem, mikor ifjú lányként megérintett az első szerelem,
    majd a csalódások, s te mindig vigasztaltál, lesz ez még másképpen,
    élet-szabdalta, kemény, áldozatos asszonysorsosod jelkép lett nekem,
    talán sikerült nekem is a jót és szépet belőled átültetnem,
    s elmondhatom majd egyszer, nem hiába éltem...
    
    A szívem szakadt meg, úton voltunk hazafelé - öregasszony voltál már,
    ott ültél mellettem, mikor halkan megszólaltál:
    - elfáradtam, olyan jó lenne már békében megpihenni...
    s csak suhantunk, az út szélén akkor virágoztak a fák, és szerettem volna sírni,
    először éreztem, hogy a csoda is tünékeny, és azóta már tudom, Anyám.
    •  
    •  
    •  
    • 70.
    • 
      

      Luna és fortuna

      Egyszer holdtölte volt,
      a dombtetőn kutya csaholt,
      balsorsát tán` megszánja Luna,
      üvöltve égig sírt a hangja.
      És én kinek sikoltsam sorsomat?
      Fortuna nálam sem kopogtat!
      Oly sokat hívtam, vártam,
      de csak magamra számíthattam...
      Kocogtam utamon, bukdácsoltam,
      de a vermekből mindig kimásztam.
      Esténként tágra nyílt szemmel
      bámultam a Holdat,
      ne verj, ne bánts,
      szórj rám sugarakat!
      De ma már nem imádkozom hozzád,
      tudom, mindenki maga irányítja sorsát,
      mert ritka, hogy a szerencsét hozó Fortuna
      - mint meglepetés-vendég, önszántából jön,
      nekünk kell egyengetni útját,
      s egyszer csak beköszön...
      • 71.

      • Táj-életrajzom

        Hazám, szívem gyötrelme, szépsége, legszebb vagy a világon!
        Bármerre sodort a sors, nem találtam képmásod,
        legyen az hegy, puszta vagy folyó, az enyémnek érzem, s ez olyan jó.
        Serdülő koromban, mikor szüleimmel felmentünk az Avasra,
        s onnan letekintve szülőhelyemre, a terjedelmes Miskolcra,
        szinte szédültem, szívem a torkomban dobogott,
        a völgyben a város fölött füstfelhő gomolygott,
        lent lüktetett az élet, a villamosok csörömpöltek,
        a gyárkémények füstöltek, s a piros Szinva patakban,
        mint erekben a vér, Miskolc verejtéke csobbant.
        
        Nagyapámra emlékeztem, kinek ugyanúgy folyt az izzadtság a homlokán
        a végeláthatatlan tarka mezőn, a kis Túr partján,
        miközben a kasza nyele szánkózott tenyerében,
        fekete kalapos feje le-fel mozgott, léket vájt a levegőben.
        Nem messze a réttől a Tisza kanyargott,
        s mint veszett kutyának a szája, a vize úgy habzott.
        Délidő körül, mikor a nap sugarai forrón pásztázták a földet,
        a szöcskék is tikkadtan a fűszálak közt heverésztek,
        az öreg a butykosából nagyot hörpintett,
        majd késő alkonyatkor befogta a lőcsös szekeret,
        s a mögötte ballagó csikó hátára iszákot vetett.
        
        Később, ifjú éveimben, mikor már komolyabb lettem,
        a nyüzsgő fővárosba, Pestre keveredtem.
        A Gellért-hegyről letekintve elámultam a csodán,
        arra gondoltam, szebbet még nem láttam életem folyamán.
        A hatalmas épületekben és széles utakon kigyulladt az esti fény,
        olyan volt a város, mint fenyőfa karácsony éjjelén.
        A Duna-parton kavicsokat dobáltam a göndörödő vízbe,
        s a széles folyó úgy ringatta a hajókat, mint anya gyermekét a bölcsőbe`.
        A szigeti medencében reggelente úszással frissítettem magamat,
        este pedig a színpadon nézhettem az igazán nagyokat...
        Az Országházat napokig elnéztem volna,
        s az előtte fekvő hidakon mentem át a múltba...
        
        Asszonyként a Balaton-parton sütkéreztem a szabad strandon,
        sétáltunk a mólón és a parton, nyaltuk a fagyit a Helikon parkban egy padon,
        néztük a hattyúkat és a vitorlázókat, a hajladozó nádakat,
        esténként a víz tükrén csillogó holdsugarakat.
        Hétvégeken kapáltuk a cserszegi hegyoldalban a szőlőt,
        szemben vele a másik oldalon családostól jártuk az erdőt,
        gombásztunk és lestük a vadakat, az Isten áldja meg e gyönyörű napokat!
        Szívemhez nőtt Cserszeg szomszédságában a romos Rezi-vár,
        s otthonom lett Keszthely, a város, mely mindig visszavár.
        
        Másnak talán útleírásnak tűnik a táj-életrajzom,
        de nekem az életemből egy-egy darab maradt e tájakon,
        s hogy öregen újra egésszé formálhassam magam, megpihenni jöttem
        e borsodi faluba, közel szülőhelyemhez, ahol a fecske fészkére most röppen,
        s nézem, amint a tóparti horgász botját fogva a nagy halról álmodik,
        mint én arról, hogy látom még a fenséges Bükköt,
        ahol a nap az égig érő fák levelei közé beszökött,
        s alatta a lillafüredi vízesés zubogását is hallani fogom,
        talán csobban majd evezőm a méregzöld színű Hámori-tavon,
        mert ez az én világom, itt vagyok én otthon,
        ez a táj a hazámmal összekötő köldökzsinórom...
        
        72.
        
        

        Révedezés

        Miért tűnődök szüntelen,
        s valami miért sír bennem?
        Régen volt önmagam,
        mint egy megszakadt dallam,
        bizonytalan jelenlegi énem,
        mely oly merev, nesztelen,
        hangtalan tűnő napok.
        
        Felrémlenek a levendulamezők,
        illatos, nyári legelők,
        tölgyfaerdők suhanó lüktetése,
        talán szívem boldog remegése,
        a vérem zubog, mint a patak.
        Emlékek a hajdani létből,
        ifjúságom boldog idejéből.
        
        Látom a költöző madarakat,
        amint V alakban szállnak,
        a fecskéket az eresz alatt,
        piciny csőrükben fűszálakból fészket raknak,
        s lenézve az avasi kilátóból,
        ott nyújtózik a város a mélyben,
        kopott macskakövein elhalón kopog léptem.
        
        S mikor felhangzik a deszka-templom harangja,
        úgy sír valami bennem, feltör a fájó sejtelem,
        eltűnt, homályba veszett már régi létem.
        Talán ott van az esőcseppben egy levélen,
        mely lehullik s felszárad, mint könny a szememben.
        Bár kuporgatom még az el-elszökő képeket,
        a dal egyszer véget ér és a könyörtelen idő betemet...