a lenyugvó naptól vérvörösre szineződött ormon
néhány gépember állt, s amerre a szem ellát,
fortyogó vulkánokból kiömlő lávatenger,
forrón bugyborékoló, gözölgő hordalékot kever
a süvöltő szél s a tenger partján
az éltető olaj kicsapódva, életnek semmi nyoma,
sehol egy fa, egy madár ezer év óta...
A gépemberek állnak, számukra a látvány megszokott,
úgyszintén a tenger másik partján a kihalt sivatagok,
csak homok, homok...
A gépemberek beszélgetnek azon az ősi nyelven,
melyet még az ember táplált beléjük
és mint az ereklyét, hagyományként őrzik,
bár szívet és érzelmeket nem kaptak valaha,
mert ezekből az ember is szűkölködött,
az arany-ókorban úgy vélték, életük mostoha,
s mindenik szívvel, lélekkel csak küzdött...
Ó, a lélek a világégéssel az emberrel együtt kihalt.
-De mi maradtunk, társaim, s ami még maradt,
itt ez az időkapszula a kezemben- mondta egyikük,
s benne egy papír. Papír! S néztek rá,
mint hajdan ember ember az aranyra.
Mi létezni fogunk, amíg a föld mélyéről feltör az olaj,
mert az a mi eledlünk, testünk mozgatója,
talán belőlünk is marad majd valami
az utókorra...
Bartha Ilona
Kép: google
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése