hívnak az útmeti jegenyék
koronájuk felér a felhőkig
de még árnyékukat taposom
a poros úton, Istenem, meddig?
Vágyam ott kókadozik
a tikkadt virágok között
utilapú levele láthatatlanná teszi
csak én tudom, hogy ott van
senki észre nem veszi...
Mennék már feléd enyhe szél-lebegéssel
hagynám e zavaros vízű világot
hol fulladozom zizzenő nyárfa-rezgésével.
Egyre szűkebb a hely itt nekem
hold hűvös, fénylő udvarába vágyom
s nem kötne gúzsba a lenti félelem.
Mennék már feléd, de még szorít az idő,
talán tompítja vágyam egy frissitő eső...
Bartha Ilona
Kép. Google
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése