Nemrégiben még láttam,, mikor a fecskék
drótokon ülve szárnyukat reptették,
majd eltüntek a vörös horizonton.
A sárguló ősz nyakára ült a fehér tél,
kopasz ágakra telepedett a dér,
ablaküvegen jégvirág virított.
Oly hosszúnak tűnt a hidegség,
füstös, ködös homályba veszett a reménység,
fűtött falak közé szorult a magány.
Az időkeringőben már a tavasz forog,
új élet sarjad, fenyőről hullik a toboz,
visszatért gólyapár fészkében kerepel.
A nemköltözők télen is maradtak,
most napsugárban bútorokba kapaszkodnak,
kitették szűrüket az utcára...
Mi marad nekik? Mindennek az alja,
kín-keserves életüknek csak a hossza,
s mint a madarak, repdesnek a bizonytalanságba...
Bartha Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése