útszéli fák lombjai alatt,
a sárga mezőt még
beteríti a nap,
da a forró nyár elillant...
Más ez a nyárvég,
mint a korábbi években,
miért is?-a választ keresem...
Hol van a nádak suttogó csendje?
A sínek sikoltanak,
ezer acéltestű vagon
zakatol rajtuk
nap-mint nap.
Keserű emberek tömege
elindult messziről
új hazát keresve,
szárnyaló reménnyel,
mint a madarak,
útrakeltek, de a lábuk
a sárba ragadt...
S az én kis hazám
smaragdzöld gyepe
szeméttel, rongyokkal tele.
Talán én is bújnék
a szögesdrót alatt,
s két kézzel
kaparnám a falat,
ha életem és jövőm a tét
s ez lenne egyetlen lehetőség.
De Isten megsegített,
drága hazámban élhetek,
szívemben áldom ezt a kegyet,
hazám, oly nagyon féltelek!
S most bóklászom az én földemen,
a sárguló őszt nézhetem,
"a csókra hajló lomb közül lehull
egy koraősz, rozsdádodó levél,
az ördögszekér megáll az úton
és feljajdul a szél."
Valahol egy menetelő férfi hátán
egy gyermek zokog hangtalanul,
s elgyötört kis arcáról
könnye a földemre hull...
Az idézet: Tóth Árpád, Ez már nem nyári akonyat verséből való
B Ilona Tóthné
Kép: saját
"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése