A napok száguldanak, peregnek,
mint a homokszemek és az idő
lassan betemet, mögöttem évek
sokasodnak, a zord jelentfedő
emlékek tenyésznek rák módjára,
bár feledném, sorvadó testemben
nincs gyógymód a tehetetlen bajra,
s élek naponta bús félelemben.
Menekülnék, mint az emberömeg,
új utat keresve, biztonságot,
de a jövőt kerítés töri meg,
hiába mormolok imádságot.
Nem sírok, ők csak élni akarnak,
emlékeik múltjukban meghalnak...
B Ilona Tóthné
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése