a lebukó nap lassan eltűnik a fák alatt,
sötét este húzza maga után a csillag palástját,
Az égi rengetegben álmok árván bolyongnak,
tudat alatti szférákban vágyak csordulnak,
felhőkben, folyókban s a szívemben szüntelen csobogva
omlanak szét könnyet vagy mosolyt fakasztva.
S mikor a pirkadat halvány fénnyel kopogtat,
szárnytalanul suhanva elviszi álmomat,
összetörten, ágyam szélén ülve kinyújtom karomat,
megragadnám a tegnapot, mert azt már túléltem,
de azt még nem tudom, milyen lesz a ma-létem..
B Ilona Tóthné
Kép: saját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése