Túl az élet delén -Pályamű

Sokáig hittem, hogy az élet nekem dolgozik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem nekem, hanem rajtam: elkezdtem öregedni.

Fülledt nyári napokon, amikor a nap perzsel és még a virágok is összehúzzák szirmaikat, nem lehet még a kertben sem dolgozni.Ilyenkor legkellemesebb, ha a terasz árnyékában egy hideg üdítővel csendesen elnyújtózunk, pihenünk.Igy tettem most is, mikor észrevettem, hogy Böbe, a szomszédnőm szintén kint van, lassú léptekkel végigment a kerten, letépett néhány zsályalevelet, megsimogatta az örömében lába körül tekergő "valahonnan jött" Cirmos cicáját, aztán pihegve leült a kis telki háza előtti padra.
Ritkán láttam mostanában. Nemrégen vásárolta ezt a kis telket, előtte nem ismertem, köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk , aztán mindenki végezte a maga munkáját, mert a kertben bőven van mindig tennivaló.De most nagyon meleg volt.Odamentem a kerítéshez és meghívtam egy kávéra, örömmel átjött és beszélgetni kezdtünk.Lassan kibontakozott előttem élete története.

Böbe története nem különleges, talán azért is írom le, mert néhány apró részlet kivételével akár az enyém is lehetne, mindazoké, akik fiatalságukat, majd asszony-életüket a múlt században töltötték el.

Böbe villamoskalauzként dolgozott, korán reggel kelt, este későn került haza.Igy mindig előző nap megfőzte a másnapi ebédet családja részére. Amíg mi tanultunk, ő már akkor is kemény munkát végzett.Időközben férjhezment és született egy fia.Sajnos-mint kiderült-a férje alkoholista lett, Böbe sokat szenvedett miatta. Aztán az alkohol el is vitte, az asszony a fiával egyedül maradt, éjjel-nappal dolgozott, hogy normális életet éljenek és taníttatni tudja a fiát. Ez így ment egészen a nyugdíjazásáig, amikor a fiának már kezében volt a diplomája, megnősült és Böbe abban ringatta magát, milyen jó lesz ezután, szépen elvégzi az otthoni teendőit, délutánonént pedig büszkén sétálgat az unokájával.
Csak a sors közbeszólt. A fia elveszítette az állását, nem mentek egyről a kettőre, végűl a család úgy döntött, külföldön próbálnak szerencsét. Böbe egyedül maradt.

Közben "átugrottunk " ebbe a századba. Egy lakáscserét követően-mivel a korábbi lakást egyedül, a kis nyugdíjából nem tudta már fentartani-megvette ezt a kis kertet. Nagyon szerette, a kert jelentette neki a családot, az élet értelmét, a kis boldogságot. Az elejét teleültette rózsákkal, virágokkal, mögötte gyümölcsfák sorakoztak és persze a cica. Imádott itt munkálkodni, mindig ültetgetett valami különlegeset, én meg csodáltam az energiáját és bátorságát, mert néha kint is aludt a nagy csendességben.
Aztán hirtelen egy-két hónapig nem láttam. Telefonon érdeklődtem, mi történt, kiderült, hogy egy rutinvizsgálatnál rákot diaztognizáltak nála, megműtötték, chemoterápiára jár.
A múlt tavasszal aztán fejkendőben, lefogyva, kicsit bizonytalan léptekkel, de tettrekészen megjelent, nagyon örültem neki. Egyedül vészelte át a betegséget, az állapota javult, nyáron már szépen dolgozgatott, igaz, lassabban és kevesebbet, mint régen, de ott volt, sajnos már csak délelőttönként, amikor én kimentem, már csak a keze nyomát láttam.

-Tudod, Ica- mondta nekem- ahogy gyarapodnak az évek, úgy apad az élet. Sok tennivalóm lenne még, a fiamékat is szeretném meglátogatni, de így öregen, betegen, egyedül olyan kilátástalan minden. Csinálom, amíg bírom, aztán egyszer vége lesz..

Ezen elbambultunk, néztünk magunk elé, mivel is vígasztalhattam volna, mi már túlvagyunk azon, hogy megvalósíthatatlan remények fényében éljünk.

Hirtelen megtört a csendes szieszta, Cirmos- mintha csak vígasztalni akart volna bennünket-megjelent szájában egy kisegérrel és letette Böbe lába elé a lépcsőre. Ajándékot hozott. Ijedtemben azonnal felocsúdtam, láttam, az egérke még él, riadtan pislog és keresi a kiutat. Gyorsan felkaptam és áttettem a kerítésen.
Böbét még soha nem hallottam olyan vidáman nevetni és én akkor tudtam, képes lesz elmenni a fiához. Úgy is történt..

A cikket írta: Ilona B. T.