Két hazában,-hontalanul Játék a szavakkal pályázat 2.
2013. január 8. - Látogatók száma: 14
" Fél világot is bejárhatod,
más ember földjén testvértelen leszel
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel."
/ Wass Albert /
A történet kezdete ötvenhét évre nyúlik vissza, amikor egy ködös, barátságtalan, jaj szókat süvitő novemberi reggelen felébredve egy kis cetlit találtunk a konyhaasztalon, ami egy búcsúüzenet volt.
" Elmentem"-irta többek között a bátyám, ez a katonának akkor besorozott, magas, szőke, jóvágású húszéves legény.
Hónapokig nem tudtunk róla semmit, izgatottan hallgattuk a rádiósüzeneteket, de semmi, semmi..
Én akkoriban léptem ki a gyerekkorból,-mint minden tapasztalatlan leány, álmodoztam a szépről, az első udvarlókról, az ismerkedési bulikról, ahova majd bátyám kiséretében eljárogatunk. Egy világ omlott össze bennem, mert az álmaim egy perc alatt szertefoszlottak.
Anyámék éveket öregedtek e bizonytalanságban eltöltött hónapok alatt. Aztán végre jött egy lap egy angliai táborból, ahol végül is kikötött a bátyám. Amennyire a zivataros idők engedték, kicsit megnyugodtunk.
Évek teltek el, megtudtuk, hogy megnősült, gyermekei születtek, rendezetten él. De a levelek végén mindig nedves volt a papir. Nagyon gyötörte a honvágy.
Érdekes, a sors néha ismétli önmagát. A nagyszüleim a nagy kivándorlás időszakában Amerikába hajóztak, apám már ott született és tizennyolc éves volt, amikor a szülőket a honvágy hazahajtotta. Egyszerű, dolgos, "hétszilvafás" gazdálkodó emberek voltak, akik az anyaföld vonzásának nem birtak tovább ellenállni. Apám aztán itthon, a számára idegen helyen tanult, csodálatosan elsajátitotta a nyelvet minden szépségével együtt. Elvégezte az egyetemet, boldogan alakulhatott volna az életünk, mégis mindig visszavágyott az ő Amerikájába, a szülőföldjére. Amire szinte nem is gondolhatott, nehéz időszak volt az, talán még a gondolatainkat is ellenőrizték.
Bizony, a bátyám ugyanerre a sorsra jutott.
Nekem még hosszú évek után is nagyon hiányzott, összetartó, szerető család voltunk, a hiánya olyan volt, mintha a szivemből kivágtak volna egy darabot.
Mikor dolgozni kezdtem, elhatároztam, összegyűjtögetek annyi pénzt, hogy elutazzam hozzá és meglátogassam. Végre a hetvenes évek közepén megkaptam az engedélyt, ma is csodálkozom ezen, hogyan sikerült.
Felszálltam a vonatra és a vonatfüttye élesen a levegőbe sikitott, a monoton zakatolás olyan volt számomra, mint egy meseautó suhanása a boldogság felé. Még az sem zavart, mikor a határra érve a tépőzáras bőröndömet egy késsel felhasitották, talán drogot kerestek benne.
A találkozás öröme, az együtt zokogás, az emlékezés, a várt itthoni történeteim és az ő ottlétezése kihozta az elfojtott indulatokat, miközben hallgattuk egymást, könnyei úgy potyogtak, mint siró kisgyermek szeméből a bánat.
Bejártuk London nevezetességeit, elmentünk Sratford-on-Avonba Shakespeare szülőhelyére..
Rohamosan telt az idő, halmoztam az élményeket, de a bátyám minden mondatát úgy kezdte. -" Emlékszel amikor Pesterzsébeten voltunk keresztanyádnál!..Emlékszel az első balatoni utunkra?..Emlékszel, mikor a Hejőben fürödtünk, vagy az Avason barangoltunk? .."
Eljött a búcsú ideje, kiültünk az Avon partjára, együtt néztük a naplementét, amint a nap vérvörös csikokat festett a viz felszinére. Éreztem, hogy utoljára találkoztunk..
Az volt a terve, hogyha itthon változás történik, hazajön.
A változás megtörtént és ő ott, idegen földön, hazájától távol néhány hónappal előtte meghalt. A szive nem birta tovább a vágyakozást.
Én gondolatban minden évben teszek a sirjára egy fehér szalaggal átkötött, üde zöld levelű piros rózsát...
Kép: Net
más ember földjén testvértelen leszel
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel."
/ Wass Albert /
A történet kezdete ötvenhét évre nyúlik vissza, amikor egy ködös, barátságtalan, jaj szókat süvitő novemberi reggelen felébredve egy kis cetlit találtunk a konyhaasztalon, ami egy búcsúüzenet volt.
" Elmentem"-irta többek között a bátyám, ez a katonának akkor besorozott, magas, szőke, jóvágású húszéves legény.
Hónapokig nem tudtunk róla semmit, izgatottan hallgattuk a rádiósüzeneteket, de semmi, semmi..
Én akkoriban léptem ki a gyerekkorból,-mint minden tapasztalatlan leány, álmodoztam a szépről, az első udvarlókról, az ismerkedési bulikról, ahova majd bátyám kiséretében eljárogatunk. Egy világ omlott össze bennem, mert az álmaim egy perc alatt szertefoszlottak.
Anyámék éveket öregedtek e bizonytalanságban eltöltött hónapok alatt. Aztán végre jött egy lap egy angliai táborból, ahol végül is kikötött a bátyám. Amennyire a zivataros idők engedték, kicsit megnyugodtunk.
Évek teltek el, megtudtuk, hogy megnősült, gyermekei születtek, rendezetten él. De a levelek végén mindig nedves volt a papir. Nagyon gyötörte a honvágy.
Érdekes, a sors néha ismétli önmagát. A nagyszüleim a nagy kivándorlás időszakában Amerikába hajóztak, apám már ott született és tizennyolc éves volt, amikor a szülőket a honvágy hazahajtotta. Egyszerű, dolgos, "hétszilvafás" gazdálkodó emberek voltak, akik az anyaföld vonzásának nem birtak tovább ellenállni. Apám aztán itthon, a számára idegen helyen tanult, csodálatosan elsajátitotta a nyelvet minden szépségével együtt. Elvégezte az egyetemet, boldogan alakulhatott volna az életünk, mégis mindig visszavágyott az ő Amerikájába, a szülőföldjére. Amire szinte nem is gondolhatott, nehéz időszak volt az, talán még a gondolatainkat is ellenőrizték.
Bizony, a bátyám ugyanerre a sorsra jutott.
Nekem még hosszú évek után is nagyon hiányzott, összetartó, szerető család voltunk, a hiánya olyan volt, mintha a szivemből kivágtak volna egy darabot.
Mikor dolgozni kezdtem, elhatároztam, összegyűjtögetek annyi pénzt, hogy elutazzam hozzá és meglátogassam. Végre a hetvenes évek közepén megkaptam az engedélyt, ma is csodálkozom ezen, hogyan sikerült.
Felszálltam a vonatra és a vonatfüttye élesen a levegőbe sikitott, a monoton zakatolás olyan volt számomra, mint egy meseautó suhanása a boldogság felé. Még az sem zavart, mikor a határra érve a tépőzáras bőröndömet egy késsel felhasitották, talán drogot kerestek benne.
A találkozás öröme, az együtt zokogás, az emlékezés, a várt itthoni történeteim és az ő ottlétezése kihozta az elfojtott indulatokat, miközben hallgattuk egymást, könnyei úgy potyogtak, mint siró kisgyermek szeméből a bánat.
Bejártuk London nevezetességeit, elmentünk Sratford-on-Avonba Shakespeare szülőhelyére..
Rohamosan telt az idő, halmoztam az élményeket, de a bátyám minden mondatát úgy kezdte. -" Emlékszel amikor Pesterzsébeten voltunk keresztanyádnál!..Emlékszel az első balatoni utunkra?..Emlékszel, mikor a Hejőben fürödtünk, vagy az Avason barangoltunk? .."
Eljött a búcsú ideje, kiültünk az Avon partjára, együtt néztük a naplementét, amint a nap vérvörös csikokat festett a viz felszinére. Éreztem, hogy utoljára találkoztunk..
Az volt a terve, hogyha itthon változás történik, hazajön.
A változás megtörtént és ő ott, idegen földön, hazájától távol néhány hónappal előtte meghalt. A szive nem birta tovább a vágyakozást.
Én gondolatban minden évben teszek a sirjára egy fehér szalaggal átkötött, üde zöld levelű piros rózsát...
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése