A kis sárga-kék virágú árvácska olyan volt az öreg szilvafa alatt, mint egy fellegekről lerepült angyalka. A szines szirmai, mint az angyalszárnyak, üditően terültek el a barna földön és szinte világítottak...
- Ugye jó az öreg fa árnyékában meghúzódni?- kezdte a beszélgetést a nagyszájú szilvafa, aki irigykedett a szines virágra.
- Ó, szilvafa, tudod, én árva vagyok, egyedül élek ebben a kertben és olyan jó tartozni valakihez, felnézni rá. Mert te olyan hatalmas és szép vagy s az én kék szinem sehol sincs a gyönyörű, nagy szilváidhoz képest!
A szivafa elképedt, mindjárt meg is bánta, hogy olyan lekezelő volt az árvácskával. Neki még senki nem mondott ilyen szépeket, legfeljebb a helyi kricsmiben dícsérték meg olykor az ivócimborák a terméséből készült pálinkát iszogatás közben.
A szivafa elgondolkodott és kicsit szégyellte magát. Soha nem sejtette, hogy egy ilyen pici, szerény árvácskában nagyobb lélek lakozik, mint az ő hatalmas termetében.
Rájött, hogy nem a külső alapján kell ítélni...
/BI/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése