Álom után
2018. február 5.
Találkozás
A nő:
Végre tavasz van, kipattantak a rügyek, ágyásokba kerültek a korai magok. Felüdülés a hosszú tél után érezni a tavasz illatát.
A nő készülődik, vár valakit, a férfit, akit még sosem látott, de virtuálisan ismerte. Mennyi az ilyen ismerős, némelyik rámenős, zaklató, a láthatatlan álarc mögé bújva Istennek képzeli magát, akinek mindent szabad! Keserű tapasztalatok!
De a férfi más. Similis simili gaudet!( Hasonló a hasonlónak örül). Kicsit olyan, mint ő. Néha úgy érzi, mintha az ikertestvére lenne, de az nem lehet, hiszen idősebb nála. Talán a barátja?Igen, jó lenne, ha a barátja lenne, egy kicsit tán az is-gondolta a nő.
De a barátság nagy szó! Nagyobb, mint a szerelem! A nőnek sok gyerekkori barátja van, akik valójában már a testvérei. Együtt viháncoltak, csintalankodtak, nevettek,- sírtak, mert a számuk egyre csökken, el-el távozik valaki az időösvényen.
És a férfi? Jött valahonnan, ki tudja, de a nőt különös érzés fogta el, néhány levélváltás, gondolatcsere után úgy érezte, ha tükörbe néz, a saját arca helyett a másik arcát látja.A BARÁTOM! Melegséget érzett, ugyanakkor félelmet. A nőt nem érdeklik a külsőségek, de vajon a férfi is ilyen-e és nem fog csalódni, ha meglátja? Nem tudja,csak áll ott az étterem előtt, ahol a férfi majd befordul a kocsival, ahogyan megbeszélték.
A férfi:
Egész jól megy ez a csotrogány! Elindultam, elég messze lakik ez a nő, de úgy érzem, meg kell ismernem, elvégre én vetettem fel,hogy mielőtt meghalunk, látnom kell, mert...én így akarom. Hát most majd meglátom, ki ő-bár valójában már megismertem, gondolom én,-aztán ki tudja? Talán barátom lesz, vagy már az is? Nem, az ember ne bizzon senkiben, majd meglátjuk. A “majd” még ott lóg a levegőben...Jó lenne, ha nem csalódnék!
Hol is kell befordulni? Igen, ott vár a nő, megállok, tétován megindulok felé, ő is tesz néhány lépést felém. A nő akkor úgy érzi, nem ismeretlen, valahol láttam már, ő az!-és fut a férfi felé, a nyakába csimpaszkodik és potyognak a könnyei.”Azt hittem, sosem látlak!”-suttogta. A férfi megsimogatta az arcát és meghatódva mondta: “itt vagyok!”
Ekkor feébredtem. Az ágy szélén ülve az ablakot bámultam, láttam, bár süt a nap, még mindig tél van s a szemközti ház tetejéről az olvadó hó lassan csúszik lefelé és a hólé monoton csorog az ereszről.
A nő:
Végre tavasz van, kipattantak a rügyek, ágyásokba kerültek a korai magok. Felüdülés a hosszú tél után érezni a tavasz illatát.
A nő készülődik, vár valakit, a férfit, akit még sosem látott, de virtuálisan ismerte. Mennyi az ilyen ismerős, némelyik rámenős, zaklató, a láthatatlan álarc mögé bújva Istennek képzeli magát, akinek mindent szabad! Keserű tapasztalatok!
De a férfi más. Similis simili gaudet!( Hasonló a hasonlónak örül). Kicsit olyan, mint ő. Néha úgy érzi, mintha az ikertestvére lenne, de az nem lehet, hiszen idősebb nála. Talán a barátja?Igen, jó lenne, ha a barátja lenne, egy kicsit tán az is-gondolta a nő.
De a barátság nagy szó! Nagyobb, mint a szerelem! A nőnek sok gyerekkori barátja van, akik valójában már a testvérei. Együtt viháncoltak, csintalankodtak, nevettek,- sírtak, mert a számuk egyre csökken, el-el távozik valaki az időösvényen.
És a férfi? Jött valahonnan, ki tudja, de a nőt különös érzés fogta el, néhány levélváltás, gondolatcsere után úgy érezte, ha tükörbe néz, a saját arca helyett a másik arcát látja.A BARÁTOM! Melegséget érzett, ugyanakkor félelmet. A nőt nem érdeklik a külsőségek, de vajon a férfi is ilyen-e és nem fog csalódni, ha meglátja? Nem tudja,csak áll ott az étterem előtt, ahol a férfi majd befordul a kocsival, ahogyan megbeszélték.
A férfi:
Egész jól megy ez a csotrogány! Elindultam, elég messze lakik ez a nő, de úgy érzem, meg kell ismernem, elvégre én vetettem fel,hogy mielőtt meghalunk, látnom kell, mert...én így akarom. Hát most majd meglátom, ki ő-bár valójában már megismertem, gondolom én,-aztán ki tudja? Talán barátom lesz, vagy már az is? Nem, az ember ne bizzon senkiben, majd meglátjuk. A “majd” még ott lóg a levegőben...Jó lenne, ha nem csalódnék!
Hol is kell befordulni? Igen, ott vár a nő, megállok, tétován megindulok felé, ő is tesz néhány lépést felém. A nő akkor úgy érzi, nem ismeretlen, valahol láttam már, ő az!-és fut a férfi felé, a nyakába csimpaszkodik és potyognak a könnyei.”Azt hittem, sosem látlak!”-suttogta. A férfi megsimogatta az arcát és meghatódva mondta: “itt vagyok!”
Ekkor feébredtem. Az ágy szélén ülve az ablakot bámultam, láttam, bár süt a nap, még mindig tél van s a szemközti ház tetejéről az olvadó hó lassan csúszik lefelé és a hólé monoton csorog az ereszről.
/BT/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése