A CSODÁLATOS TERMÉSZET ANTOLÓGIÁHOZ KÜLDÖTT VERSEIM

 Werzsi.werzsi@gmail.com

Kedves Erzsike!

8 verset küldök az antológiához, tetszésedre bízom, melyeket választod ki. Köszönöm a segítségedet! Szeretettel: Ilona

 

A RENDSZER

Bölcsőnk a föld, e titok-világ,
ki tudja, hány millió év óta
állandóan más arcát mutatja,
özönvíz és jeges ár, sivatag és fagyhalál,
viruló tavasz, majd hőség, perzselő nyár,
új bor illatától megszédült őszi levelek,
tél fehér havával borított tájak, hegyek...
S mint jó anya, a nap sugároz meleget és fényt,
elűzi napról-napra a sötétséget és az éjt.
Egy gigantikus rendszer ez, hol égnek s földnek,
csillagoknak meg van a helye,
összetartja őket a természet ereje,
s ha a rendszerben valami rosszfelé mozdul,
a világ, s benne a föld is felfordul...
Csak a szél, a szél az, ami szabadon kószál,
gyerekként szendén, vagy bőszül, mint oroszlán,
eljut bárhová, mindent lát, ismeri az univerzum titkát.
Vajon ki vagyok én, s ott voltam-e minden újra kezdett
korszakban, mint láthatatlan, atomnyi porszem,
léteztem-e elsüllyedt világok mérhetetlen mélységében?

És te hol vagy, megtaláltál már,
vagy lelked a surranó szél hátán száll?
Jó lenne, ha még e világban egyszer megtudhatnám...

Ősz van

Szonett

Eszméltél-e már őszi este arra,
hogy ismét elmúlt egy nyár, sóhajoddal
gólya és fecske száll, révült rigódal,
elmúlásba fúlt a virág illata.

Esernyőmön kopog a csurgó  felhő,
borúsan gázolok a nedves úton,
viharos szél zörren a házfalakon,
ázott galamb állomása a tető.

Véget ért az izzó nyári alkonyat,
hűvös lepel takarja a tarlókat,
drótkerítés rácsán hajnal harmata...

Ó, a természet nem alkuszik, ősz van,
sárgult levelekben haldoklik nyaram,
megbarnult a hortenzia virága.


:

A nap búcsúja

Most elmegyek-tekintett szét a Nap
mielőtt lebukott a háztetők alatt.
A gerincbe kapaszkodva lenézett,
sugaraival megsimogatta a rétet,
bokrokat, levélhullató fákat.
S mint az üstökös, úgy ragyogott...
Majd átadta helyét a sötétnek,
csillagoknak, Göncöl-szekérnek,
melyek égi lámpásként világítanak,
s féltő őrzői zavaros álmainknak..

OKTÓBERI NAPSÜTÉS

Reggel már köd szitál,
harmatos a fű, szél fújdogál
október van, de a napsugarak
még szeliden simogatják a fákat.
Mint kis hiddal összekötött nyugalomsziget,
ha kinyitom a kertkaput, a sok fa integet,
óriási fenyőfám ágain meggyvágók ciripelnek,
örülnek a reggeli éltető fénynek.

Én mindenkinek csak egy fát kivánok,
mely alatt ülve feledteti a zajos világot,
hol a lélek pihenve megnyugszik,
nem a hétköznapokkal vetekszik.
Csend van és nincs demonstráció,
csak faágak rezgése és madárszó,
nem hallatszik a politikai lárma,
nem ver adók göcsörtös ostora.

S a Hiradó nem okád naponta vért,
nem öli meg testvér a testvért,
nem bolyonganak betegek az utcán
s ülnek százan kórházak folyosóján.
Én mindenkinek csak egy fát kivánok
Nyugalom-szigeten, mint itt a kertben,
gyönyörködni a szines levelekben,
októberben,csendben, kései napsütésben..

BÚCSÚZIK A NYÁR

Halkszavúak a nappalok,
érett gyümölcsökkel fáradok,
szelíden búcsúzik a nyár..
nap fénye is halványul már,
de az élet nem nem múlik el,
a földre meleg csókot lehel.

Évszakok mennek és jönnek,
mozgásban a természet,
ím, az ősz már kopogtat..
vándorolnak a madarak,
tücsök hegedűje hallgat,
gyík bújkál az avar alatt..

Óh, nyár, ne búcsúzz, maradj még,
kell még nekünk a fény, a fény!

Az éjszakák már hűvösek,
sárgulnak a falevelek,
a virágok szíromkelyhe
esőkönnyek temetője..
hullott gyümölcsön a méhek
még szívják az édes nedvet..

Ne szomorkodj, hogy a fáradt nyár
már csak piheg,
a nyomában ezer színű télelő,
az ősz liheg..

HULLÓ CSILLAGOK

Renga láncvers

emlékszel, mikor
egy csendes nyári estén
ültünk a kertben
bámultuk a holdat és
a hulló csillagokat

sereghajtók a
fények, szikráztak, égtek,
szemed mosolygott
vibráló gyertya fénye
lázrózsát fújt arcodra

tudtad már akkor
miért az izgató tűz,
titok szemedben,
hogy az élet buborék
s tovarebben a szélben

lebegve, fájón
olvad a mindenségbe
s talán lelked
álmomban visszatér majd
virrasztó bús szívembe..

HOL ÉS HONNAN

Honnan van a Mindenség,
a Hadak útja és a sötétség,
fekete lyuk, csillagok, bolygók,
a világ s mi emberek,-kis pontok?
Kitől kapta az idő a fenséget,
az uralkodó időtlenséget,
s a tér, mely olyan, mint az idő,
nem látható, a Mindenséget ölelő?
Hol van a fényben úszó Mennyország,
s a mélység tüzében izzó Pokol,
eltávozottak országa, a Másvilág,
élünk-e tovább, mikor a test már csak por?
Tudósok bogozzák a szálakat,
adnak a kérdésekre magyarázatokat,
nekem mégis oly sok az ismeretlen,
nem is tudom már meg életemben..

A BÁNYATÓNÁL

Sétáltam a parti fövenyen
benőtte már a gaz, kócos
kajla bokrokon pókok tanyátak,
hálóik közt levelek vergődtek.
A búcsúzó nap egy lombos
faág tetején fennakadt,
aztán megunva a nézelődést
komótosan tovahaladt .
Bányató volt most itt, homokját
hajdan gép markolászta,
úgy tépett ki földtestéből apránként
egy-egy darabot, mint a zord idő belőlem.
S mi maradt? Egy megfáradt élet,
csak a homokszemek peregnek
hangtalanul, míg véget érnek..
De ez a táj még most is bennem él, 
mikor a tó helyén mezei virágok nyíltak
s a kóbor szél táncára némán hajladoztak.

Múltamba merülve láttam egy ifjú embert,
aki én voltam és aki akkor még élni mert..

B Ilona Tóthné