VALAHOL

" Semmi nem mélyíti el úgy az emlékeket, mint a felejtés utáni vágy."

Én már ne akarok emlékezni,
sem a múltban révedezni...
Elengedtelek oly régen már,
az emléked üvegdarabként szurkál,
végigszánt a behegedt sebeken, .
Óh, gyűlölöm már azt az órát,
mikor elmentél
s magányra ítéltél.
Gyűlölöm a halált,
- ki sokak szerint jó barát-,
mert alattomos jótevőként elragadott
de ki tudja, ott messze, hol vagy?
Talán valahol kószálsz
az éteri térben,
s én maradtam
a szürke hétköznapok
erdejében..
Hiányzol! Nem ezt ígérted!
Egymásnak fogadtunk örök hűséget,
de te elmentél, itt hagytál,
egyszer talán ott fenn
meg sem ismersz már.
Éveken át keretem másodat,
-volt, akiben azt hittem, te vagy,-
de mindig kijózanított a csalódás,
téged nem pótolhat senki más..

Szemem csak mered a távolba,
a vérző nap lemenőben olyan,
mintha rám hajolna,
s mikor megszólal a szaxofon
síró hangja,
szomorú szívem mintha
újra és újra
meghalna..

B Ilona Tóthné